„Szokása Krisztus Szent és Nagy Egyházának, hogy azokat, akik az Úrban való lángoló hit, jámborság és bölcs életvezetés példaképeivé váltak, továbbá egész pályájukkal úgy életükben, mint haláluk után erős hatást gyakoroltak a hívek vallásos öntudatára, és ezért szentségük emléke megszakítás nélkül nemzedékről nemzedékre hagyományozódott, a szentek karába iktatja, és minden módon, nagy jámborsággal dicsőíti, kérve közbenjárásukat a Krisztus nevét viselő hívek seregének lelki üdvéért.” Nem mindegy, hogy miért és hogyan példakép, hogy milyen hatása volt és van a hívekre, és hogy emléke menynyire elevenen maradt fenn.
Hívő görögkatolikus népünk számára ez nem volt kérdés Szent Istvánnal kapcsolatban: már legrégebbi liturgikus szövegeink „apostoli királyként” említik. Teljes zsolozsmája megtalálható a könyveinkben. (Legújabb, görögből fordított liturgikus szövegei hittudományi főiskolánk folyóiratában jelentek meg, Orosz Atanáznak köszönhetően.)
A határozatot továbbolvasva láthatjuk, hogy az más indokát is adja a szentté avatásnak: „Miután pedig életére nézve ilyennek bizonyult a magyar állam megalapítója és első királya, az 1038. esztendőben elköltözött István, aki kitűnt szentéletűségével, példát adva erényből, istenfélelemből, mértékletességből és emberszeretetből…”
Számunkra különösen fontos, hogy István – addig egyedülálló módon, bizánci mintára – az Istenszülő Szűz Mária oltalmába ajánlotta országunkat. Legrégebbi nyomtatott liturgikus szövegünkben a magyar görögkatolikus egyház így ünnepli apostoli királyunkat: „Magasztalunk téged, Szent István király, és tiszteljük a te irgalmas szent jobbodat, mellyel fölajánlád hazánkat a boldogságos Szűznek.”
Természetesen az ünnep fő éneke is megemlékezik erről, és– szinte alapot szolgáltatva a föntebbi határozat szövegéhez – az életszentség indokait is felsorolja, amelyek alapján szentként tisztelhetjük apostoli királyunkat: „Krisztusnak hív apostola, Szent István, első királyunk, az igaz keresztény hitet szívedbe fogadván, példás életed, könyörületes szíved és alázatosságod által a Szentháromságban élő egy Isten imádására tanítottad a te magyar népedet.” Ám nemcsak a tisztelet, hanem a követés is fontos: a hit befogadása, valamint ebből fakadóan a keresztény életforma is.
Bárcsak ma is sokan meghallanák ezt nemzetünk körében! Mert énekünk az emberi élet legmagasztosabb célját fogalmazza meg: az élő Isten imádását. A liturgikus szöveg erre buzdít. Apostoli királyunk tiszteletében és példájának követésében ezzel tehetünk a legtöbbet.
