A leheletemtől bepárásodó ablak mögött lassan életre keltek nagyanyám sokszor elmondott történetei egy kisded születéséről, aki szeretetet hozott a Földre. Láttam az utcákon igyekvő, különös ruhába öltözött embereket – köztük egy estéli szállást kereső emberpárt –, láttam a juhokat terelő pásztorokat, hallottam a bárányok bégetését, a nyakukban csilingelő csengő hangját, szinte arcomon éreztem az anyaállatok leheletét. Királyokat is kerestem a forgatagban – mert úgy hittem, nekik is ott, a közelben kell lenniük –, de csak egy fényes csillagot láttam a látóhatár fölött…
Szendergésemből édesanyám hangja ébresztett föl. Nem értettem, miért kell eljönnöm az ablakból, amikor nagyapám éppen most hajtott be a kapun! Éppúgy, mint az előbb a bárányokon, a szán elé kötött lovak nyakában is ott csilingelt a csengő… Vagy talán az álom összefolyt a valósággal, s ugyanazt a csengőt hallottam mindkét esetben?
Olyan titokzatos volt minden, s most már tudom, hogy ebben a titokzatosságban közelebb kerültünk Istenhez. Mintha beköltöztünk volna az égi világba, vagy mintha az angyalok költöztek volna be hajlékunkba. A fenyőillattal teli szobába, a díszek csillogásába, az ajándékok rejtekébe. Mi, gyerekek azt hittük, hogy angyalszárnyak lebbentik meg a függönyt, s amikor a karácsonyfa mellett elrepülnek, hajuk beleakad a tűlevelekbe, ezért díszíti angyalhaj az ágakat…
Mesében éltünk, ami megfogható valósággá változott; minden nap ünnep, minden nap vasárnap volt számunkra. „Mennyből az angyal lejött hozzátok…” – énekeltük egymás kezét fogva. Kíváncsian vártuk, hogy azt az ajándékot kapjuk-e a „Jézuskától”, amit levelünkben kértünk tőle. S ha a fa alatt ott volt az ajándék, akkor már biztosan megszületett a Megváltó is – gondoltuk. Meggyújtottuk a gyertyákat, imádkoztunk halottainkért és élő családtagjainkért.
Csikorgott a hó a talpunk alatt, miközben a csillagfényű sötétben az éjféli misére igyekeztünk. A templomban ott volt a falu apraja-nagyja. Áhítattal énekelték: „A kis Jézus megszületett, örvendezzünk…” A félhomályban gyertyák fénye világította meg a betlehemi jászolt. Letérdeltünk elé, és imádkoztunk, hogy szeretet, öröm, békesség költözzön be minden családba, minden otthonba.
Hamarosan ismét eljön az ünnep. Egyre gyakrabban tekintek vissza a régi karácsonyokra, és ma már tudom, miért kellett eljönnöm az ablaktól. Talán ennek a figyelmességnek köszönhetem, hogy a valóság azóta sem józanított ki. Előtűnnek a régi színek, illatok, hangulatok. Nagyszüleim, szüleim kezének melegét ma is éppúgy érzem, mint akkor, amikor örömömet látva megsimogatták arcomat. S visszagondolva a régi időkre eszembe jutnak Babits Mihály szavai: „Amint fogy-fogy a jövendő, egyre-egyre drágább lesz a múlt!”
