Egy barátom a napokban Visegrád környékén nagy és kis bukókat látott a Dunán, reméltem, hogy itt is távcső elé kerül néhány észak felől érkező madár. A szigetcsúcs előtt üres volt a víz, pedig itt korábban csaknem mindig láttam barátrécéket és néhány áttelelő kis vöcsköt, a főágon füstös- és jegesrécéket. Ott most csak három kerceréce úszkált, egyébként üres volt a Duna. A kercék is téli vendégek, de azért ettől a reggeltől egy kicsit többet vártam. Egyéb madár híján ezt a hármat figyeltem. Ringatóztak az apró hullámokon, aztán alábuktak, egyik a másik után.
A télire hozzánk érkező récék kedvenc tápláléka a vándorkagyló, a fenék iszapjában keresgélnek utána. A kercék éhesek lehettek, mert sűrűn alábuktak, néha csak jóval távolabb merültek fel újra. Nem láthattam, csak elképzeltem, hogyan kutatják az iszapot odalent. Amikor felbukkantak, egy kicsit mindig megrázták magukat, tollaikról csillogó vízcseppek peregtek a folyóba. Száz méterrel lejjebb két kárókatona úszott. Időnként ők is alámerültek, de nem kagylókat, hanem halakat kerestek. Később egy harmadik érkezett, ám nem szállt le, továbbrepült felfelé, mire a vízen úszó két madár is felemelkedett, és repültek utána.
A parti fákra kis csapat őszapó érkezett, talán egy még összetartó család. Szeretem ezeket a parányi, hosszú farkú madarakat. Bíznak az emberben, nem félnek tőle, most is néhány méternyire hintáztak előttem az ágakon. Diónyi puha tollcsomó, hosszú farktollak és két csillogó fekete szem, ez az őszapó. Mit találnak a kopasz ágakon, nem tudom, de szorgalmasan keresgéltek, aztán egyikük továbbrepült, s a többi egyenként követte. Addig néztem utánuk, amíg csak el nem tűntek a messzeségben. A Duna csalódást okozott, nem sok látnivalót kínált, de ezek a hosszú farkú kismadarak kedves kárpótlást nyújtottak.
Fotó: Bécsy László
