Fotó: Kállai Márton
Mit jelent Önnek az írás? Szenvedély? Grafománia? Misszió?
– Elsősorban: elfoglaltság. Van egy brazil közmondás, miszerint Isten azért adta a rumbatököt, hogy rázzuk. Az írás számomra létforma. A tudományos tevékenység mellett – amit hivatalosan folytattam – az irodalmi vénámat is megismerhették az olvasók. Ezért mondhatom azt, hogy az írás nekem olyan, mint halnak a víz. Szenvedély is, hiszen a legjobban szeretném művelni, és mindig a legújabb kötetem illata a legkedvesebb. Grafomán hajlam nincs bennem, s hogy misszió-e? Biztos van benne ilyen jelleg is, hiszen mivel a Keletet kutattam, minden vágyam az volt, hogy minél többet tudjak elmesélni e titokzatos világról. Sokszor előfordul, hogy a városi rendezvények mellett apró falvakba is meghívnak író-olvasó találkozóra, ahol azt tapasztalom, hogy az általam írt, Kelethez fűződő jelenetekről mesélnek. Például buddhista szerzetesekről, kolostorokról, tehát ilyen szempontból misszió is lehet az írás.
Könyvei számát tekintve meglehetősen termékeny szerzőnek számít. Ez azt is jelenti, hogy könnyen ír?
– Igen. Nagyon könnyen írok, de meglehetősen kesze-kuszán és sok hibával. Alkotás közben teljesen elragad a hév, a mondanivaló, a cselekmény. Csak ennek kifejtésére koncentrálok, a stílusra már kevésbé figyelek, ezért tart sokáig a javítgatás. Ha például délelőtt három órán keresztül verem az írógépet, akkor délután biztos, hogy három órán keresztül javítok is. Én így alkotok. Különfélék az írók. Egyik ilyen, másik olyan. Van, aki három sort ír egy nap, van, aki hónapról hónapra semmit, és két hét alatt leteszi a kész regényt az asztalra. Nekem is megvan a normám: ez tizenöt gépelt oldal, amit utána még össze kell csiszolni.
Ez elég sok, nem? Főleg, hogy mechanikus írógépen klimpírozza le a szöveget…
– De, igen, ám már megszoktam a feszített munkát. Az írógép kopogását, a leütött betűk ritmusát, a csilingelést szeretem, és egy kicsit nosztalgiázom is munka közben. Miért cserélném le, ha így is megy az alkotás? Dolgozni ugyan lehetne gyorsabban is, de gondolkodni nem. Nekem eddig nem volt szükségem számítógépre az íráshoz – bár használom levelezésre –, de lehet, hogy hamarosan nem lehet majd kapni írógépszalagot, és nem képeznek írógépjavítókat sem. Ám még szerencsére akad szalag és gépjavító is. Van három, NDK-ból származó Erika írógépem. Kedvemre váltogathatom őket.
A kiadók nem örülnének jobban a számítógépes adathordozón eljuttatott kéziratnak?
– Úgy kapják meg, mert a papír alapú, javított kéziratot legépeltetem, és így juttatom el a szerkesztőnek.
Milyen alapanyagból építkezik? A kreatív írás – csakúgy, mint a hexameteres verselés – ugyan tanulható, de a téma, az ismeretanyag, a történet szálainak szövése nélkül vajmi kevés eredmény születne…
– Keletről származó ismereteim jelennek meg könyveimben. Azokból az alkalmakból merítkezem, amikor több évet külföldön éltem. Egy évig például az Ulánbátori Egyetemen tanultam. Már idehaza elvégeztem az ELTE magyar–történelem szakát, de posztgraduális képzés keretében örömmel indultam Mongóliába. Ekkor tanultam meg még tökéletesebben a mongol nyelvet. Jártam többek között Indiában és Kínában is, és a személyes élményanyag mellett, mivel az orientalisztika tudományos képviselője voltam ekkor, számos cikket, könyvet írtam ezekről az országokról.
Van-e használható recept arra, hogy valaki jó s az olvasók által kedvelt író legyen?
– Kell hozzá tudás, technika, s el kell sajátítani az írói mesterséget. Az írás ugyanis ugyanolyan mesterség, mint bármilyen más szakma, amelynek megvannak a fogásai. Írónak viszont születni kell. Ezt a talentumot hozza magával az ember.
Honnan? Nem inkább Isten tervében van benne az, hogy valaki író legyen?
– De igen. A genetika is „felelős” ezért, bár vannak csodák. Író-költő generációkat figyelhetünk meg, míg máskor egy meghatározhatatlan közegből kiválik egy író, költő, színész, zenész vagy tudós. Olyan családban, amelyben tizenöt generáción keresztül egyetlen művész sem született. Lehet, hogy másfél évezrede viszont az egyik ős a tábortűznél ült, és szórakoztatta a többieket. Isten terve az öröklésben is megmutatkozik, jóllehet az is előfordul, hogy hiába a talentum, a gyerek nem feltétlenül lép apja örökébe.
Leánya, Judit azonban továbbvitte az írói „vérvonalat”: gyerekkönyvek szerzőjeként ismert…
– Érzékelhető, hogy nálunk is szerepet játszik a genetika, de Judit születése pillanatától „könyves környezetben” élt, látta, hogy az írás mindennapos foglalatosság nálunk, azt is figyelte, mennyi javítással jár, s velem együtt örült a sorra megjelenő köteteknek. Ez olyan, mint amikor egy primadonna és egy író gyerekéről azt mondják: Isten is színházi szerzőnek teremtette. Juditnak adatott tehetség az íráshoz, bár én nem szerettem volna, hogy íróként keresse kenyerét, mert rögös pálya ez, olykor valóban pokol az író élete. Nem ez történt. Lányom a betűből él, Márton fiam pedig a paragrafusokból, ugyanis ügyvéd. Azt, hogy három unokám közül valaki írói pályára lép-e, még nem tudom, mert kicsik ehhez. Lányunokám rajong az állatokért, a kígyókat, békákat szereti a legjobban, és szenvedéllyel gyűjti a szöcskéket…
Lehet talán negyedszázada is annak, amikor egy interjúnkban azt újságolta: gyakran álmodik, és olykor az éjszaka közepén is képes hirtelen felugrani, hogy lejegyezze álmait, aztán reggel konstatálja, nem is olyan szenzációsak azok, és már repül is az éjszakai jegyzet a szemétkosárba. Most is megjelennek álmai egy-egy könyvében?
– Nem történeteket, nem eseménysorokat álmodom, hanem részleteket. Ezeket szoktam leírni. Ilyeneket például: utazok valahova, de érzem, hogy nincs rendben valami. Hiányzik a bőrönd, és hiába keresem, nem találom sehol. Az, hogy repülőn vagy vonaton ülök álmomban, beleszőhető egy-egy regénybe részletként, de önállóan nem áll meg a lábán, ami meg bővebb, az marhaság, hiszen álmaink kontrollálhatatlanok.
A napi sajtó még mindig jó inspirátor?
– Igen, habár módjával illik kezelni, főleg manapság. Nem is mindig politikai síkon kell gondolkodni. Nagy a zűrzavar Keleten, ma már nehéz eligazodni, hiszen időről időre változik a helyzet. Ezért inkább egy régebbi állapotot rögzítek a történetben, mondjuk negyven évvel ezelőtti világot elevenítek fel, amikor odakinn jártam. Kicsit visszalépek az időben, amikor még sokkal nyugodtabb volt a közeg. Lehetett tudni, ki kicsoda. Látható, hogy szegény regényíró ki van téve mindennek. Régen zárt térben kellett kitalálni az olvasónak, ki a gyilkos. Agatha Christie, „a krimi királynője” ebből élt: a kastélyban gyilkosság történik, s egy idő múlva egyértelművé válik, ki a tettes. Most viszont van mobiltelefon, ami „nem kedvez” a gyilkos személyének felfedésére. Az is kérdés, ilyen szigorú szabályok mellett honnan szerzek fegyvert. Én is olvasok krimit, kalandregényeket, és nagyot derülök, amikor valaki fegyverrel fenyegetőzik a repülőn. Egy kisollót sem lehet felvinni a fedélzetre. Hogy kerül akkor oda a pisztoly? Tehát ilyen és ehhez hasonló nehézségeket kell leküzdenie az írónak. Igyekszem logikus módon megoldani mindent, és azért a jelen technikai vívmányai is szerepelnek könyveimben.
Fikció és valóság kapaszkodik egybe műveiben. Milyen az átlagos arány egy-egy regényben?
– A történet teljes egészében kitalált. A cselekményen kívüli háttéranyag viszont nem. Az a valósághoz tartozik. Isteneket, kultuszokat, épületeket nem találok ki. Azok az adott kultúrkörben megtalálhatók. Így ismeretterjesztő műveknek is felfoghatók a munkáim. A probléma is valós, ami megjelenik. Olyan helyszínekről írok, amelyeket jól ismerek, mivel jártam már ott. Lehet, hogy holnap egy hat évvel ezelőtti utazás során szerzett információk, élmények alapján ülök majd a géphez, hogy regényt írjak.
S hol van az ihlet, a múzsa csókja? Ki a múzsája? Huan-ti, Mau-Mau Siva és számos regényhőse?
– Többnyire a régebbi hősök élnek tovább, de ihlet és múzsa számomra ismeretlen fogalom. Helyettük a napi kötelezettség van. Az ihlet a lusta szerzők kifogása. A könyvből úgy lesz könyv, ha az író szorgalmas. Azért érdemes folyamatosan írni, nehogy elfelejtse a szerző a történetet, s nehogy belegabalyodjon a cselekményszálakba.
Ez megtörtént Önnel?
– Meg ám, főleg akkor, amikor az előző kötetem korrektúrája megérkezett, és annak is nekiláttam. Ekkor egyik történet összefolyt a másikkal. De sikerült jól kijönni a helyzetből.
Előfordult az is, hogy olykor két nagyobb mű között, „pihenésként” írt sci-fit vagy krimit?
– Igen. Nemrég jelent meg a Galaktika XL-ben három hosszabb novellám. Amolyan ujjgyakorlatok voltak ezek két könyv közötti „szünetben”.
Rajongói klubja van, gyűjtik a könyveit, kedvelik az olvasók. A kortársak is?
– Nem vagyok kapcsolatban velük. Nem tartozom semmilyen áramlathoz, én külön ág vagyok, és nincs okom panaszra.
Lehet így élni, alkotni?
– Látja, én tudok. A kortársak zöme jóval fiatalabb, mint én. Ha csak irodalommal foglalkoztam volna, s tudományos kutatással nem, akkor minden bizonnyal tartoznék valahova az irodalmi életben. Tudományos területen a kutatókhoz tartoztam, és tudományos témákat vitattunk meg. Most meg van egy jelentős szurkolótáborom, így nekik írok, hozzájuk tartozom. Ez a legfontosabb.
Olvas kortárs hazai szépirodalmat?
– Inkább a külföldit részesítem előnyben. Mindenre nincs időm. Kedvelem az orosz klasszikusokat éppúgy, mint a kortársakat. Annak idején megszerettem Dosztojevszkijt, Gorkijt, azóta pedig megkedveltem a maiakat is. De azért olvastam Spiró György legújabb, Gorkijról szóló könyvét, a Diavolinát, tehát nem vagyok teljesen kerítésen kívüli…
Kérnek-e segítséget, tanácsot a sci-fi-írók?
– Az írás elég magányos foglalatosság. Nem feltétlenül kell egymásba kapaszkodnunk. Persze azért fordulnak hozzám segítségért. Többnyire még nem írók, hanem íróknak készülők. Arra kérnek, mondjam el, hogyan kell regényt írni. Azt tanácsolom, hogy első lépésként olvassanak minél többet, ugyanis a fiatalok azt hiszik, ha magukévá tettek három könyvet, akkor már bátran hozzáfoghatnak a regényíráshoz. A legnagyobb baj az olvasáshiány, pedig sok száz kötetet el kellene olvasni – ahogy én is tettem már a kaposvári diákéveim alatt – ahhoz, hogy azokon keresztül megtanulják az alapokat. Nemcsak sci-fit és kalandregényeket kell kézbe venni, hanem a klasszikusokat is. Így lehet megtudni, miként teremthető meg a feszültség, milyen legyen a párbeszédes és az epikai rész aránya, amely a könyv ritmusát adja. Zola, Balzac, Victor Hugo és a többiek…
Egy somogyi kis faluban, Szilvásszentmártonban született, amelynek díszpolgára lett a közelmúltban, de a család hamarosan Kaposvárra költözött. Mit őriz a falusi-kisvárosi létből?
– Nagyszüleimet ugyan gyakran meglátogattam a faluban, de a paraszti világot, az ott élők lelkét, gondolkodását nem nagyon ismerem. Inkább a kisváros szellemisége ejtett rabul. A világirodalom nagyjainak műveit már gyerekkoromban végigolvastam a megyei könyvtár kínálatából. A Cseri úti iskolába jártam, ami szerethető légkörű alma mater volt, kevés konfliktusom akadt diáktársakkal, tanárokkal. Ahogy idősödöm, egyre inkább érzem: a nosztalgia óriási erő. A somogyi megyeszékhelyen halottak napja környékén minden évben megfordulok. Ekkor találkozom húgaimmal is, együtt visszük ki a virágot szüleink, rokonaink sírjához. A Református templomok című kötetet pedig mindig jóleső érzéssel lapozom, ugyanis az 1844-ben épült szilvásszentmártoni istenháza is benne van, s ott egy táblán három Lőrincz vezetéknevű személy is található. Sok Lőrincz élt és él Somogyban.
Gyerekkorában miket olvasott? Meséltek a szülei, nagyszülei?
– Arra emlékszem, hogy ülök a bilin, és zsiráfok vesznek körül egy leporellón. Akkoriban az asszonyok többnyire háztartásbeliek voltak, a férfiak dolgozni jártak, az én környezetemhez pedig nem volt túl közel a kultúra. A gyerekek inkább nevelődtek. A vidéki ember a Biblián kívül különben se vett kézbe könyvet, ám én ennek ellenére rákaptam az olvasásra; Karl May kalandregényeit szinte faltam. Szüleim szerencsére olvastak, s anyám és nagyanyám szenvedélyes keresztrejtvényfejtők voltak; addig nem nyugodtak, míg mindent ki nem töltöttek a négyzethálón. Ezáltal óriási passzív tudást halmoztak fel; anyám azt is tudta, milyen római kori váltópénzek léteztek.
Hogy került a Cukor- és Édesipari Technikumba? Csak nem cukrásznak készült?
– Dehogy! Hiába voltam kitűnő, máshova nem vettek fel a származásom miatt. Apám a kisgazdapárt titkára volt, egyik nagyapám református lelkészként szolgált, a másik nagyszülők pedig kuláknak számítottak. Ide is úgy jutottam be, hogy lelkészfeleség nagyanyám segített, és fél évig még az osztálynaplóba sem merték beírni a nevemet, nehogy lebukjon az iskola. Jól éreztem itt magamat. Termelési gyakorlatra jártunk az ország különböző részeibe, látogattuk a csokoládégyárakat. A fővárosban élő egykori diáktársaimmal félévenként most is rendszeresen találkozunk a Márványmenyasszonyban, hogy felidézzük ezeket az éveket. A cukoripariból már egyenesebb volt az út. 1957 tavaszán jelentkeztem az ELTE bölcsészkarára, és szerencsém volt, mert akkoriban a tehetséges vidéki ifjakat támogatta a párt. Történelem–mongol szakon végeztem.
Jelentős tudományos munkával büszkélkedhet: többek között a mongol népművészettel, a keleti mitológiával foglalkozott, s a nyelvtudományok kandidátusa. Ugyan – mint mondta – lelkész ős is van a családban, de nem érezte úgy, hogy buddhistának kellene lennie?
– Bármennyire is a buddhizmus-lámaizmus volt a kutatási területem, mégsem lettem semmilyen más vallás tagja, megmaradtam reformátusnak, amire ma is büszke vagyok.
Ki volt az első kritikusa?
– Az első könyveim ifjúsági regények voltak, s a kiadó lektorált. Ahhoz azonban, hogy íróként tudjak érvényesülni, kellett Kuczka Péternek, Magyarország akkori sci-fi atyamesterének a barátsága és támogatása. Általában ő fűzött kritikai észrevételeket a munkáimhoz, amelyeket megszívleltem.
Most mi van születőben? Vagy azt csak az Erika tudhatja?
– Egyelőre igen, ám annyit elárulok: egy kalandregény, amely Indiában játszódik, sivatagban, és rendkívüli izgalmakat kínál…
Hogy érzékeli: megkapta már megérdemelt helyét-szerepét az Ön által képviselt műfaj a magyar irodalmi kánonban?
– Nem, de ez országfüggő. Angliában Agatha Christie életműve az angol kultúra része. Magyarországon ezeket a műfajokat, amelyeket néhányan művelünk, nem ismerik el kellőképpen, ám ezzel nem érdemes foglalkozni. Ha van olvasója, akkor az író jól érzi magát.
