A szent szabadtéri szobrai elhelyezésük szerint több csoportra oszthatók. Különbséget tehetünk az utak mentén, a köztereken, a vizek közelében (hídon, malmon stb.), a kertben és külső épületfülkében elhelyezett szobrok között. A legtöbbjüket az utak mentén és köztereken állították, nagyjából egyenlő arányban, ezt követi a vizek közelében emelt emlékek száma, ami jól mutatja a szent vízi patronátusát. Ezzel kapcsolatban a szoborfeliratok kellő támpontot nyújtanak ahhoz, hogy tisztázzuk, a szentet milyen alkalommal hívták segítségül. Ezek a feliratok a szent legendájának és általános tiszteletének megfelelően azt mutatják, hogy elsősorban a jó hír és a hallgatás védőszentjeként, árvíz elleni patrónusként, valamint általános segítő szentként fordultak hozzá. Magyarországon az 1730-ig terjedő, kezdeti időszakban legnagyobb számban a nyugati határszélen, valamint Észak-Dunántúlon, illetve a Duna mellékén állítottak a szentnek szobrokat, míg az ország többi részén ebben az időben csak egy-egy emléke állt. Az emlékek fölállításának időbeli vizsgálata azt mutatja, hogy a szoborállítás szokása nyugatról, bécsi, osztrák hatásra, a Duna vonala mentén fokozatosan terjedt el a déli, északi és keleti országrészekben. Bonyhádon, ahol gimnáziumba jártam, sokszor átmentem a Hidas-patak fölött ívelő hídon, s a közepén álló szent szobra mellett. Ezért azt mondhatom, hogy őt ismerem legjobban. Ma is, ha néha arra visz az utam, mindig egy pillanatra megállok a hídon, hogy köszöntsem a titkok őrzőjét, akinek a hagyomány szerint ezért kellett vértanúhalált szenvednie. Pécsett járva pedig többször gondoltam, hogy valahol a Tettye környékén megkeresem ezt a képen látható „régi ismerőst”, de mindig rohanok. Azért bízom benne, hogy ott van, abban a régi fülkében, és hallgatásával őrzi a csendet.
