Ez a kérdés nyilván ugyanígy foglalkoztatta Hermann Hessét is, amikor másfél tucat legendát írt. Ezek közé tartozik az 1919-es, Assisi Szent Ferenc gyermekkoráról szóló kis írása is.
Ebben azt meséli el, amikor egy gyermekcsapat élére állva, a kertjükben letépett virágokkal a kezükben, a képen látható San Rufino-katedrális elé vonulva táncoltak, énekeltek mindenki örömére. Este nem tudott elaludni, s amikor édesanyja kérdezte ennek okát, elmesélte, hogy megbánta a virágok letépését, de nem ez a fő baj! Mert ennél nagyobb gond és baj, hogy ő lovag akar lenni, de ez olyan nehéz! Mert „egy igazi lovag soha nem tesz rosszat, sem ostobaságot, sem nevetségeset. Én is ezt szeretném, én is olyan szeretnék lenni, és nem tudok! Azon kapom magam, hogy szaladok a gyerekekkel, és előttük táncolok. Mint valami kis kölyök! Anyja visszanyomta a párnájára.
– Ne butáskodj, Ferenc! Táncolni nem bűn. Egy lovag is nyugodtan táncolhat néha, ha vigad, vagy ha másoknak akar örömet szerezni. Hidd el, olyasmikkel gyötröd magad, amik egyáltalán nem úgy vannak, ahogyan te képzeled. Nem tudunk mindent rögtön úgy csinálni, ahogyan szeretnénk. A lovagok is voltak kisfiúk, játszottak, táncoltak és minden egyebet is csináltak. De mondd csak: miért akarsz tulajdonképpen lovag lenni? Mert a lovagok istenfélők és rettenthetetlenek?
– Igen, igen. És mert, tudod, akkor akár herceg is lehetnék, és mindenki rólam beszélne. – Úgy, és feltétlenül minden embernek rólad kell beszélnie? – Igen, nagyon szeretném. – Akkor azon legyél, hogy csak jót mondhassanak rólad.” Hogy ez így történt, és ez hogyan is történt – miként lett a gyermekből felnőtt, a felnőttből lovag és aztán rendalapító szerzetes -, fölösleges elmesélnünk, hisz mindenki tudja.
