Fotó: Mészáros Ákos
Raffaellót? Kérnek egy kis Raffaellót? Na! Ne kéresse magát! Olcsón adom. Ön is kap, tessék, parancsoljon! – és már dobom is az átlátszó papírba csomagolt kókuszreszelékes mandulás golyót. Elképzeltem, mekkora sikerem lett volna a mozi nézőinek körében, ha a várakozási időt egy kis édességárusításra használtam volna fel. Ez lett volna csak az igazi bevezető közvetlenül a Raffaello – a festőfejedelem 3D-ben című olasz dokumentumfilm vetítése előtt. Így morfondíroztam magamban, miközben az Uránia mozi negyedik sorában üldögéltem a nézőtéren, a kezdésre várva. Vajon ma, a XXI. században tényleg ennyi maradt volna csupán a reneszánsz harmadik legnagyobb mesteréből: egy cukormázas édességfajta?
Kissé megvárakoztatták a nagyérdeműt. Az Uránia nem csupán mozi, hanem filmszínház is, amelynek fantasztikusan szép, arannyal futtatott motívumokkal díszített színpada van. A deszkákon nem sokkal a film kezdése előtt megjelent egy fiatal művészettörténész, Halász Rita, és rövid bevezetőt tartott. „Egyértelmű, hogy a nagy hármas tagjai, Leonardo, Michelangelo és Raffaello közül az utóbbi a legnehezebben megfogható. Nem volt olyan magányos, mint Michelangelo, és nem volt olyan rejtélyes, mint Leonardo. Érdemes megfigyelni, hogyan viszonyultak hozzá a különböző korok. Ma rejtélyességnek, titokzatosságnak nagyobb a szerepe, legalábbis úgy tűnik, a fiatalok napjainkban kevésbé tudnak kötődni Raffaellóhoz. 1520. április 6-án, amikor a mester meghalt, kortársai egyértelműen imádták. A barokk egyszerűen lesöpörte a színről a fiatalon elhunyt mestert, nem foglalkozott vele. A klasszicizmus aztán újra felemelte, például Lessing, a német drámaíró kissé bizarr módon megállapította: »Ha Raffaello kéz nélkül jött volna a világra, akkor is a világ legnagyobb festője lett volna.« Kicsivel később a német romantikusok szintén szerették, akárcsak Nicolas Poussin és festőtársai. Aztán jöttek a preraffaeliták, akik, amint a nevükből is következtethető, a Raffaello előtti korszakot szerették volna folytatni, az urbinói mester egyszerűen nem kellett nekik, miközben Michelangelo és Leonardo nagyon is felértékelődött” – hallhattuk a művészettörténész elemző előadásában.
„Apám vezette a város legfőbb műhelyét. E falak közt telt az életem” – mondja Raffaello a film elején. Az urbinói hercegi palotába invitál minket, mintegy bemutatva a szülőhelyét. Egyes szám első személyben beszél, alakját egy színész idézi meg, aki elmeséli a reneszánsz mester életét. A film narrációját talán Raffaello fennmaradt levelei, esetleg önéletrajza nyomán készítették az alkotók. Ez pontosan nem derül ki a néző számára, de nagyon is lehetséges, hiszen a korabeli Itáliában magas fokon állt az írásbeliség.
Raffaello eleinte portrékat festett, és Madonnákat a gyermekkel, ezeknek az ábrázolásoknak nagy keletje volt abban az időben. A pályakezdő festőt, a még csak kamaszodó Raffaellót sokan támogatták a korabeli mecénások közül. Madonna-ábrázolásai hamar népszerűek lettek, s fiatal kora ellenére rengeteg megbízást kapott e témakörben – a film jó néhányat bemutat ezek közül. Ilyen a budapesti Szépművészeti Múzeumban található Esterházy Madonna című képe is. Leghíresebb alkotásai közé tartozik a Sixtusi Madonna, amely a drezdai képtárban látható. Ez utóbbi méreteit tekintve sem „kispályás”, és mint a filmből megtudhatjuk, ennek az alkotásnak az alján ücsörög a világ két leghíresebb angyalkája, akik várakozva és kissé csodálkozva nézegetnek felfelé a nagyméretű vászon főalakjaira. Hozzá kell tennünk azonban, hogy ezt a képet később, 1514-ben festette az urbinói mester, mint megtudhatjuk a dokumentumfilmből.
Festeni és rajzolni eleinte apjától tanult, később azonban Pietro Perugino műhelyébe került, ahol sokat segített a mester megrendelésre festett képeinek elkészítésében. A művészettörténet izgalmas momentuma, hogy mindketten, mester és tanítványa is megfestette ugyanazt a témát Mária eljegyzése címmel. A jelentős különbség azonnal szembetűnő: Raffaello képén az alakok jóval dinamikusabbak, s a háttérben látható körkörös templom, a lépcső- és az árkádsor is sokkal lendületesebb kialakítású, mint Peruginónál. Valahogy az egész kép modernebbnek hat, nagyvonalúbb alkotás. Ám a nagy összegzőnek nevezett, szintetizáló zseninek tartott Raffaello sem előzmények nélküli alkotó. Nem feledkezhetünk meg nagy elődeiről, akik között nem csupán Peruginót kell megemlítenünk, hanem Pierro della Francescát, vagy Masacciót, akinek falfestményeit a firenzei Brancacci-kápolnában tanulmányozta és másolta is, mint kiderül a dokumentumfilmből.
Ekkortájt Firenzében alkotott Michelangelo és Leonardo is. A filmben láthatjuk, amint az utóbbi barátként invitálja műtermébe Raffaellót, és megmutatja neki a Mona Lisát. A dokumentumfilmben szerencsére nem sokan szerepelnek, legtöbbször az idős művészettörténészt, Antonio Paolucci professzort, a Vatikáni Múzeum munkatársát láthatjuk és hallhatjuk. Lényegre törően és remek érzékkel tárja elénk a cinquecento egyik legnagyobb mesterének életét és alkotásait.
II. Gyula pápa 1508-ban meghívta Raffaellót a Vatikánba. A fiatal urbinói mester önarcképét nézve jól látható megnyerő külseje, rokonszenves arcvonásai és – ahogyan a korabeli emlékezők írják – személyes bája. Az Urániában vetített filmből megtudhatjuk, hogy Michelangelo éppen azokban az években festette ki a Sixtus-kápolna mennyezetét, és Raffaello kíváncsi volt a készülő monumentális alkotásokra. Csakhogy a nagy firenzei alkotó senkit sem engedett be a kápolnába, amíg el nem készül a műveivel. Így aztán Raffaello titokban kapta meg a kápolna kulcsait Brunelleschitől, a remek építésztől, hogy egyik éjjel bejuthasson a templomba, és megnézhesse a készülő freskókat.
II. Gyula pápa megbízta Raffaellót, hogy fesse ki freskókkal a vatikáni pápai rezidencia teremsora, a Stancák közepes méretű termeit. E viszonylag kis térben is monumentális alkotások születtek. Látható itt Borgo égése, a Disputa, s talán az egyik legszebb és legmeghatóbb éjszakai jelenet, a Szent Péter kiszabadítása a börtönből című falfestmény. Ez utóbbi képről is nagyszerű elemzést hallhatunk a filmben.
Raffaello e korszakának fő műve talán Az athéni iskola című fantasztikus kompozíciója. Egy elképzelt antik építészeti térben, a dinamikusan nyüzsgő tömegben, a kép tengelyében Platón és Arisztotelész közeledik éppen. Balra Püthagorasz ír valamit az érdeklődők gyűrűjében. Arisztotelész a föld felé fordított, nyitott tenyerével a megfogható dolgok, a tapasztalat elsőségét hirdeti, mellette Platón a magasba mutat, hiszen meglátása szerint az ideák fontosabbak a látható valóságnál. A képen jelen van Szókratész, Diogenész és Zarathusztra, s még az atomista Epikurosz is helyet kapott Raffaello alkotásán. Az ez idő tájt a húszas éveiben járó mester mintegy tíz éven át megszakítás nélkül dolgozott a pápai aláírás termének faliképein.
A filmben szóba kerülnek a fiatalember szerelmei is, hiszen a nők jelentős szerepet játszottak az életében. E témában készült leghíresebb, meseszép képe a La fornarina címet viseli, és állítólag egy pék lányáról készült. Szintén közismert alkotás a Fátyolos hölgy című, amely bizonyosan Raffaello keze munkája, míg az előzőbe a mester egyik tanítványa, Giuliano Romano is bedolgozott.
Utolsó hatalmas kompozíciója a Krisztus színeváltozása című műve, amelyet már nem tudott egyedül befejezni, magas láztól szenvedve, halálos ágyából, távolról irányította a képen dolgozó munkatársait. „Vasari leírásából tudjuk, hogy Raffaello az eszméletvesztésig dolgozott a színeváltozó Krisztuson. Elképzelhető, hogy ez csupán valamiféle irodalmi koholmány, mégis igazán megható a gondolat, hogy az urbinói Raffaello, ez az Adónisz szépségű fiatalember, azzal töltötte életének utolsó tudatos perceit, hogy megfesse az isteni lény, Krisztus arcát, amely a művészettörténet minden eddiginél gyönyörűbb és vonzóbb ábrázolása lett” – hallhatjuk a filmben a vatikáni professzort.
„Tudjuk, hogy 1520 tavaszán Raffaello megbetegedett. Életében mindent elért, amit csak kívánhatott: jóképű volt és gazdag, a férfiak csodálták, a nők bolondultak érte, irigyelték a sikereit, vagy ünnepelték őt. Ez a fiatalember művészi pályájának csúcsán, mindössze harminchét éves korában hirtelen ágynak esett, és néhány hét leforgása alatt meghalt. Vasari azt írja róla, hogy szűnni nem akaró lázzal küszködött. Talán elkapta a maláriát, amely végzetes és gyakori járvány volt az akkori Rómában. 1520. április 6-án hunyt el. A Krisztus színeváltozása című képe mindenkit megindított, aki csak megnézte. Vasari leírja azt a bánatot, amit a kép immár elhunyt festőjének látványa váltott ki mindazokból, akik körülállták a halálos ágyát. Adj, Uram, örök nyugodalmat neki, és az örök világosság fényeskedjék neki. Nyugodjon békében. Ámen” – mondja a filmben Antonio Paolucci professzor.
„Raffael ez, kinek a Természet félte hatalmát. Tudta: legyőzi, míg él, s holtan sírba viszi.”
Az idézett felirat Raffaello kőszarkofágján olvasható a római Pantheonban. A természet, minden élő teremtmény anyja attól félt, hogy az élő Raffaello tökéletesebb embert alkot, mint ő maga. Képtelenség ennél mélyebben tisztelegni Raffaello nagysága előtt.
A reneszánsz mester életéről és művészetéről szóló dokumentumfilmet az Uránia moziban nem az Exhibition on Screen sorozat részeként vetítik, hanem A művészet templomai sorozatcímmel láthatja a közönség 3D-ben, magyar szinkronnal, és a szokásosnál olcsóbb helyárral.
