Sokan vannak – bár nem elegen –, akik ma is vállalkoznak arra, hogy levelezés útján kapcsolatot tartsanak egy-két elítélttel. A levélváltás során a börtönben élő ember elmondhatja problémáit, és tájékoztatást kap a külvilágról, aminek hasznát veheti szabadulásakor. Az alapító halála után felesége folytatja a munkát, ő tartja a kapcsolatot a levelek címzettjei és az önkéntes levelezők között – utóbbiak ugyanis (biztonsági megfontolásból) nevük és lakcímük feltüntetése nélkül írják leveleiket – de nem személytelenül… A névtelenséget ebben az esetben is kérő egyik levelezővel arról beszélgettem, miért kezd valaki idős korában elítéltekkel levelezni.A férjével együtt élő, gyerekeit már felnevelt, egyetemista unokáiért aggódó hölgytől megtudtam: egykor apácákhoz járt iskolába. Abban az időben érettségizett, amikor ezzel a végzettséggel nem tanulhatott tovább. Pszichiáter szeretett volna lenni. Később mégis bekerült egy másik egyetem esti tagozatára, ott ismerkedett meg későbbi párjával. Utóbb, a munka és a család mellett mindig keresett valami olyan elfoglaltságot, amellyel másokon segíthetett. Nyugdíjba menetele után sem volt ez másként, így került kapcsolatba a Mécses Szeretetszolgálattal. Mivel mindig szeretett írni, örömmel vállalt feladatot a levelezőszolgálatban. Elsőként egy nyugat-dunántúli büntetés-végrehajtási intézetben sikkasztásért raboskodó férfi levelét kapta meg. Az elítélt levélről levélre egyre többet mondott el az életéről: többek közt arról, hogy húszas éveinek vége felé egy nő miatt sikkasztott, lebukott, és hat év letöltendő szabadságvesztést kapott… Amikor a levelező hölgynél jártam, „levelezőtársa” harmincnégy évesen épp szabadult.
– Remélem, jelentkezik – mondta beszélgetőpartnerem –, segíteni szeretnék neki továbbra is. A börtönben sem lehetett könnyű az élete, gondolom, nem írt le nekem mindent, de a szabadulás utáni elhagyatottság miatt és az előítéletes világban sem lesz egyszerű megtalálnia a helyét hat esztendő után…
Beszélgetésünk közben kiderült, az orvosi egyetemre föl nem vett asszony annak örül, ha másoknak adhat valamit: például reményt s némi örömöt a leveleivel. A sikkasztásért elítélt, nem túl iskolázott férfiben sikerült kedvet ébresztenie az olvasás iránt, gyakran látogatta a sopronkőhidai börtön könyvtárát, az elítéltek hobbiműhelyében pedig olyan hajómodelleket készített, amelyeket a kinti világban is megcsodáltak. A levelezőszolgálat résztvevői időnként találkoznak, megbeszélik tapasztalataikat, gondjaikat, ilyenkor együtt vesznek részt szentmisén is. Egy ilyen alkalommal a váci börtön diakónusa egy ténylegesen életfogytiglanra ítélt férfivel való levelezésre kérte fel beszélgetőtársamat, aki – mint mesélte –elgondolkodott, vajon mit lehet egy teljesen reményvesztett, kétszeres gyilkosságot elkövetett embernek ismeretlenül írni. Utóbb rádöbbent, az ilyen emberek is szeretnek beszélni életükről, és örülnek, ha valakinek leírhatják szerencsétlen sorsukat. Így derülhet ki, micsoda vak véletlen, hogy az ember bölcsője hol ring, milyen körülmények közé születik. A rablógyilkos férfit nem kívánták a szülei, apja ivott, verte, az anyja pedig – finoman szólva – nem az anyai teendőkkel foglalatoskodott… Felnövekedve ez az ember azt látta, másoknak van pénze olyasmikre, amire neki sosem. Lopni kezdett, aztán rabolt, s végül a pénzért gyilkolt is.
– Hajlamosak vagyunk elhamarkodottan ítélkezni mások fölött. Ez a legkönnyebb – mondja beszélgetőtársam. – Sokan nem gondolnak arra, miért lett valaki bűnöző, miért került börtönbe… A börtönélet rettenetes, döbbenetes világ, kevés reményt látnak a rácsok mögött élő emberek – mondja az asszony. – A Mécses levelezőszolgálata ebben próbál segíteni az elítélteknek. Búcsúzáskor elmondja még: nem elég karácsonykor, egyszer egy évben szeretetet adni, esetleg egy csomagot összeállítani a fogvatartottaknak. El kell mondani nekik, hogy létezik a tízparancsolat, meg kell mutatni nekik mindazt a szépet és jót, amit talán a maguk vagy mások hibájából nem vettek észre, nem tapasztaltak meg.
– Idősebb asszonyként, nagymamaként még idegeneknek is adhatok valamit, nem csupán a szűk családnak. A börtönből én is kapok ajándékot. Apró, általuk készített tárgyakat. A legnagyobb öröm azonban, hogy a többszörös gyilkos a börtönpasztoráció és a börtön lelkészének hatására a hosszú évek alatt megkeresztelkedett, elsőáldozó, majd bérmálkozó lett. Adtam valamit, ami által nem lettem szegényebb, hanem gazdagodtam.
(A Mécses Szeretetszolgálat várja levelezők jelentkezését a 6753 Szeged, Haller köz 6. címen.)
