Katolikusok bujkáltak itt egykor, a XVII. század végétől, mert nem gyakorolhatták szabadon a vallásukat. Ha kívülről tekintünk a háztömbre, ma sincs semmi, ami kultikus használatra utalna: polgárházak szürke háztetői, ablakszemei tekintenek vissza. Amint nézelődünk, könnyű elképzelnünk, hogyan mehettek misére itt egy más kor és más ország katolikusai, ám a hit terén mégiscsak az őseink. Hogyan élhették meg, hogy egyházuktól – amelyhez életükben-halálukban szorosan kapcsolódni akartak, amely önazonosságuk biztosítéka és legfőbb közösségük volt – a létezéshez való jogot is megtagadják?
Tudjuk, Amszterdam és más európai nagyvárosok templomai közül is sok mára nem funkcionál többé templomként: lakó- vagy irodaházakká, bevásárlóközpontokká alakították őket. A hatalmas terek, amelyek egykor az egyház és az Isten nagyságát egyaránt érzékeltetni próbálták, elnéptelenedtek. Lehet, hogy magáról a hitről van téves fogalmunk, amikor óriási tornyokat, boltíveket társítunk hozzá, vagy amikor azt várjuk, jobbunkon és balunkon egyaránt százak mondják, énekeljék, higgyék ugyanazt?
Soha nem feledhető, egész valómban megrengető templomi emlékeim vannak gyermekkoromból. Misékről, amelyeken úgy érezhettem, a közösség ereje magasba emel, amikor meggyőződhettem róla: a hitem megtart, mert százak hitével együtt szólítja meg Istent, szeretne hozzá emelkedni. Ám bizonyára nemcsak én élem meg úgy, hogy a régi nagy bizonyosságoktól, közösségi hitélményektől előbb-utóbb eltávolodik az ember – talán mert felnőttebbé, kritikusabbá válik. Míg egykor hatalmas oszlopok tövében, az orgona mindent átjáró hangjain úszva, vállt vállnak vetve imádkoztunk, éltük meg a csodát, idővel kicsiny, rejtett kápolnákba kezdünk elvágyódni. Talán éppen egy amszterdami padlásra, ahol évszázadokkal ezelőtt csak titokban szólíthatták meg az Urat.
