Épp ballagtam a magasra nőtt lakótelepi házak, a „szocpaloták” között, amikor megkondultak a harangok. A hangjuk irányába fordultam, de ahogy szétnéztem, mindenütt csak emeletes szürkeség tárult a szemem elé. Ekkor váratlanul feltűnt egy kisgyermekes család, mindannyiuk fején Mikulás-sapka. Tőlük érdeklődtem a templom felől. A gyerekek egymás szavába vágva mondták, hogy menjek csak velük, ők is oda igyekeznek. – Jön a Mikulás, s mi az első padban szeretnénk ülni a szentmise utáni ünnepségen – mosolygott az anyuka. – Olyan jó érzés látni a szélrózsa minden irányából érkező embereket – mondja Mausecz Józsefné. –Ha jól megnézi, az épület mágnesként vonzza a hívőket. Mindig elámulok a látványon, amikor a férjemmel templomba jövünk. – Valóban így van – erősíti meg a férfi. A múltkor egy szívhez hasonlítottam a templomot, ami segít életben tartani a szervezetet, de úgy is mondhatnám, segít élni!A toronyházak közül kijutva egy nagy park közepén ott magasodott a hagyományos templomoktól eltérő, a környezethez alkalmazkodó stílusú istenháza. Körülötte sugár alakban járdák vezetnek az égbe nyúló torony felé.
– Nagy várakozással és nagy örömmel fogadtuk, és hamar „belaktuk” – csatlakozik hozzánk Major-Maróthy Zsuzsánna, amikor meghallotta, miről beszélgetünk. Az asszony kezében nagy süteményestál, a frissen sült kókuszos-almás édességet a „szokásos” agapéra viszi. Elmondja, jó érzéssel tölti el mindnyájukat, ahogy Gyula atya, a fiatal pap összefogja, irányítja, segíti a közösséget. A csaknem negyvenezres lakótelepen élő hívek egy része régebben a környező városrészekbe járt szentmisére. Az idősebbek, vagy akik valamilyen oknál fogva nem tudtak távolabbra utazni, vasárnaponként a régi pártház kultúrtermében kialakított misézőhelyen gyűltek össze. Sokakat zavart a szentkép nélküli terem, amelyből hiányzott az a lelket emelő hangulat, amely segítette volna őket ráhangolódni a szentmisére. Nagyon nagy szükségünk volt már erre a templomra – mondja Zsuzsánna asszony, és elsiet a süteményekkel. Amikor a kilencvenes évek elején, Márton Mihály plébános szorgalmazására megindult a templomépítő mozgalom, azt tervezték, hogy a főtéren építik fel az új istenházát. Ez a terv sok ellenérzést váltott ki. Végül az önkormányzat által kilencvenkilenc évre adományozott telken, a városrész „mértani középpontjában”, bölcsőde, óvoda, iskola és játszótér szomszédságában valósult meg sok-sok újpalotai hívő régi álma. A legenda szerint egy igen jámbor helyi orvos a mostani parkban – ahol a lakótelep építése idején felvonulási épületek álltak – elásott egy Mária-érmet. Erősen élt benne a hit, hogy egyszer majd templom épül az elrejtett érem fölött Isten dicsőségére, a sok ezer városlakó lelki üdvének javára. És így is történt… A templom előterébe lépve roskadásig megrakott, hatalmas fehér asztal fogadja a betérőt. – A szentmise és az utána következő Mikulásünnepség után itt tartjuk az agapét – fogad Repcsik Gyula kihelyezet káplán. – Az a szokás alakult ki nálunk, hogy önként jelentkező asszonyok minden vasárnapi mise után megvendégelik a templomi közösség tagjait – magyarázza Király Géza bácsi.
– Felépült a templom, és a tabernákulumban elhelyezett Oltáriszentséggel a lakótelepre beköltözött Krisztus, aki a húsvéti és úrnapi körmenetek idején kimegy az emberek közé. Mindig ő lép felénk, ő kezdeményez: az imádságban, a szeretet cselekedeteiben, ő az, aki összehív bennünket, mert csak lélekkel és szívvel lehet élni – vallja Gyula atya. – Sok városlakó még mindig nem tudja, hogy van temploma a lakótelepnek. Ott élnek, ott töltik napjaikat évek óta a munkahely, az otthon és a közért háromszögébe zárva. Jézushoz hasonlóan nekünk is lépnünk kellett az emberek felé. A templom építése idején egy hatalmas tábla segítségével tájékoztatták a lakosságot, hogy itt katolikus templom, plébánia és közösségi ház épül. Az atya szerette volna, hogy az újpalotaiak számára ez a templom egyben a család háza is legyen, ahol otthonra találhatnak, jól érezhetik magukat, ahol közösségben tudják megélni mindennapi kereszténységüket.
– Mi azonban Jézus felhívásához híven megpróbálunk okosak lenni, s kitalálni új misszionálási formákat. Munkánknak már gyümölcsei is vannak, mert az ottani megismerkedés után sokan betértek a templomba, hittanra járnak. A főtéren városmissziós délutánokat rendeznek, ahol sok megfáradt és zárkózott embert szólítanak meg. Ott is terített fehér asztallal, meleg teával, süteménnyel várják a járókelőket, kiállítják a templomuk életéről készült fényképeket, információkat adnak a közösség kulturális programjairól. Először szokatlan volt a látvány, sokan azt hitték, szektások szállták meg a teret. A lakótelepi lakás, a kis szoba és konyha nem alkalmas nagyobb családi együttlétre. Az asztalközösség, a fehér asztal mint az ünneplés jele összefogja a családot. Nem véletlen, hogy Jézus az utolsó vacsora asztalközösségében alapította meg az Oltáriszentséget és szentelte pappá az apostolokat. Onnan indul ki minden keresztény közösség… A szentmise utáni agapékat is azért rendezik, hogy az emberek beszélgessenek, ismerkedjenek meg padszomszédjaikkal. Köszönjenek, mosolyogjanak egymásra, s adják tovább azt az életörömöt, amit Krisztus hozott a földre. Sokan úgy gondolják, a keresztényeket valamiféle burok veszi körül, pedig ők is ebben a világban élnek. Itt próbálják megvalósítani Jézus tanítását felebarátaink szeretetéről. Ezt a tanítást viheti magával mindenki, aki betér imádkozni a templomba. Gyula atya a keresztelések alkalmával, a rövid mindenszentek-litánia elimádkozása után beszélni szokott a készülő oltárképen látható hat XX. századi magyar boldogról is. Nagyon elcsodálkoznak az emberek, amikor megtudják, hogyan lettek hitvallók, vértanúk, hogyan tudtak élni azzal a gazdagsággal, amit az Istentől kaptak. A templom felszentelése után minden korosztályt igyekeztek megszólítani. A férfiaknak havonként külön esteket rendeznek, ahol szó esett már az ünnepekről, a papságról kialakult, bennük élő képről, a keresztény férfi, a családapa öntudatáról, s arról, miképpen tudják megélni kereszténységüket a családban, a munkahelyen, a mindennapi életben. Ezeken az összejöveteleken az atya elmondja az egyház tanítását az adott témáról, s utána tanúságtételek hangzanak el.
– Példaértékű, ahogy templomunk névadója, Salkaházi Sára megvívta harcát. Itt és most kell nekünk is megvívnunk a magunkét, amelynek során felismerjük, mi a szándéka velünk Istennek. Sára testvér a hit segítségével tudta megőrizni emberségét, ragaszkodását Istenhez. Hozzánk hasonlóan a világban forgolódó, mindennapi emberek életét élte, átérezte gondjaikat, szenvedésüket. Felajánlotta életét a rendért, az emberekért, és Isten elfogadta tőle az életáldozatot. „Itt vagyok, engem küldj” – ez volt a jelmondata. Legyőzte a korszellemet, és bebizonyította, hogy élni csak másokért érdemes. Példája bizonyítja, hogy nem a mennyországban válhatunk szentté, hanem ott, ahol élünk. Például itt, Újpalotán. A fordított T alakú oltárkép alsó részén már láthatók korunk magyar boldogjai. Batthyány-Strattmann László, Károly király, Apor Vilmos, Meszlényi Zoltán, Romzsa Tódor és Salkaházi Sára. Puskás László görög katolikus pap és felesége, Nadia asszony keze nyomán egyre nagyobb felületet borítanak be a különböző színekben pompázó apró mozaikkockák. Megállok a szentély előtt, mert látom, hogy valaki imádkozik a Sára testvér vértanúságának helyét, a pesti Duna-partot ábrázoló mozaikkép előtt. Meztelenre vetkőztetve itt nézett gyilkosai szemébe a szerzetesnő, mielőtt a Dunába lőtték. Nem akarom zavarni az imát mormoló embert, inkább megnézem a falba épített bronz ereklyetartót, amelyben elhelyezték a vértanú vezeklőövének egy darabját. Ismét az oltárkép felé fordulva látom, hogy az előbb még imádkozó asszony ujjai hegyével megsimogatja a mozaikot… Később Puskás atyától tudom meg, hogy ebbe a képbe a Duna-parton felszedett köveket is beleépített. Eredeti szikladarabokat látni a színeváltozás helyét ábrázoló Tábor-hegy lejtőin is. A kép előtt imádkozó ember ezáltal közvetlenebb kapcsolatba kerülhet az ábrázolt helyszínnel, mélyebben átélheti a jelenet tartalmát. A boldoggá avatott vértanúk és hitvallók kinyújtják kezüket, imádó mozdulattal fordulnak a Mózes és Illés között álló Krisztus – és a képbe beépített tabernákulumban elhelyezett Eucharisztia – felé. Jézus lábainál, Isten fényességétől megriadva, a sziklára roskadva ott látjuk Jánost, Pétert és Jakabot, a három kiválasztottat. Elképzelem, hogy elkészülte után ez az oltárkép utat, távlatot nyit majd a volt szocialista városrész lakói előtt. Gondolatban, a szívükben ők is elindulhatnak a Tábor-hegyre, majd a közéjük jött Krisztussal találkozva elmondhatják, hogy „hiszek Uram, segíts hitetlenségemen”.
(A templomszentelés első évfordulóján, december 27-én, vasárnap 10 órakor Paskai László bíboros, nyugalmazott érsek fogja bemutatni az ünnepi szentmisét, melyre szeretettel várják a híveket.)
