1970-ben megnyertem a Csajkovszkij-versenyt, aztán meghívtak Magyarországra. Ez volt az első itteni és egyben az első külföldi fellépésem. Gounod Faustjában Mefisztót énekeltem oroszul. A magyar művészek magyarul énekeltek; a közönség értette. Ma divat, hogy mindent eredeti nyelven szólaltatnak meg, viszont senki nem ért semmit… Az említett előadás után odajött hozzám az Operaház igazgatóhelyettese, és azt mondta: lenyűgözte a szereplésem, és tekintsem úgy, hogy az Operaház ajtaja mindig nyitva lesz előttem. Másnap kaptam egy telefont, hogy el kéne énekelnem Gremint az Anyeginben. Zavarba jöttem, hiszen nem terveztek be, és volt is magyar énekes a szerepre. De megnyugtattak, ne aggódjak, megbeszélik vele… És úgy tűnik: egyszerűen egymásba szerettünk Budapesttel. Teljesen odavoltam a városért, és talán a város is elfogadott engem. Két-három szerepre vonatkozóan azonnal meg is egyeztünk az Operaházzal…
– Hosszan sorolhatnánk a fellépéseit Budapesten, Debrecenben, a Szegedi Szabadtéri Játékokon, az utóbbi években a miskolci operafesztiválon… Nem is gondolná, hogy alakításainak emléke ma is milyen eleven. Sokan emlegetik például az 1974-es Margit-szigeti Mefistofeléjét, amelynek már a főpróbája is revelációként hatott a közönségre…
– Sokszor, rengeteg helyen énekeltem később Boito operáját: Németországban, Franciaországban, Moszkvában… – de meg kell mondanom: a Lamberto Gardelli vezényelte Margit-szigeti előadás volt a legmagasabb színvonalú mind közül. A mai napig ezt a Mefistofelét tartom pályafutásom egyik csúcspontjának. Akkor, harminchat évesen külföldön még nem igazán énekeltem; önbizalmat kaptam ettől az előadástól… Fontosak voltak számomra a megjelent kritikák. Nem azért, mert ajnároztak, az egekbe dicsértek, ez egy dolog; de mély és korrekt elemzések születtek. Úgy éreztem, Magyarország az operaéneklés egyik központja, ahol szeretik és értik ezt a műfajt. Ráadásul olyan világhírű művészek léptek fel itt, akiket mi otthon nem láthattunk, hallhattunk.
– „Elfogultan”, lelkesítően beszél a magyar kultúráról. Az otthoni zeneszerzők közül ki áll a legközelebb a szívéhez?
– Egyet nem tudnék kiemelni. Mindenekelőtt Muszorgszkij; a „tragikus” Borodin az Igor herceggel; aztán Csajkovszkij, az első olyan orosz komponista, akit már életében elismertek, és nagyon tisztelem Rachmaninovot. Nem feledkezhetem el Glinkáról sem. Fiatal voltam, még iskolába jártam, amikor láttam az Erkel Ferencről szóló filmet. Ebben valaki azt mondta Erkelnek, hogy létre kéne hoznia a magyar nemzeti operát, úgy, ahogy Glinka megteremtette az oroszt. Sokat énekeltem mindkét operáját, az Ivan Szuszanyint és a Ruszlán és Ludmillát, otthon és külföldön is, mindig nagy hatást gyakoroltak a közönségre.
Az Ivan Szuszanyint óriási sikerrel játszottuk a Szegedi Szabadtéri Játékokon is. Nagy örömmel vettem részt benne. Büszke vagyok arra, hogy a peresztrojka idején otthon sikerült elérnem, hogy a visszaállított eredeti szöveggel és címmel – Életünket a cárért – adjuk elő ezt az operát. A forradalom után ugyanis így nem mehetett. A harmincas években aztán valakinek eszébe jutott, hogy ír egy új librettót – cár nélkül. 1988-ban kitaláltuk, hogy a „történelmi visszatekintés” alibijével, a hagyományok alapján, a régi díszletekkel mutatjuk be az operát a Nagyszínházban. A premierre nem a Bolsojban, hanem a Milánói Scalában került sor, ahová egy vendégjáték-sorozattal mentünk. Elutazásunk előtt már nem volt idő Moszkvában előadni.
– Köztudott, hogy kiváló énektanár is. Mint zenepedagógust kérdem: mi lehet a kikezdhetetlen orosz énekiskola, -technika titka? Látjuk, hogy az operavilág vezető énekesei ma leginkább az Egyesült Államokból, Latin-Amerikából és az „orosz területekről” érkeznek…
– Erre nem találok magyarázatot. Valóban, manapság például alig van élvonalbeli olasz énekes. Cecilia Bartoli kivételével nem is tudom, kit említhetnék még. Mindenféle sztárok, megasztárok kapnak eszméletlen honoráriumokat… Azt sem tudom, miért tűntek el a francia énekesek…
Az orosz tanításnak, képzésnek nagy hagyományai vannak. A százötven éve alapított moszkvai konzervatórium megőrizte az értékeket. Fontos szempont, hogy a művészetnek szüksége van állami segítségre. A szociális körülmények is befolyásolhatják a kultúrát. Igaz, annak idején nem volt meg mindenünk, nem éltünk kényelmesen, de én minden héten minimum négy-hat órát tartottam úgy, hogy mellettem ült a korrepetitor. Időt fordítottunk a növendékekre. Tíz évig tanítottam a bécsi konzervatóriumban is. Ausztriában, Németországban egy órát kap a diák egy héten, és az osztályba huszonegyen járnak. Oroszországban csak öten-hatan. Így nem nehéz megjegyezni a neveket, de ha sokan vannak, még arcokra sem fogok emlékezni. Szerintem mindenekelőtt meg kell teremteni a tanítás feltételeit. Különben nem megy. Amerikáról nem beszélek, ott más és elég jól működő a rendszer. Amíg Bécsben oktattam, teljesen ingyen hetente plusz két napot foglalkoztam a diákjaimmal, hogy megszülessen a kívánt eredmény.
– Nagy operaszerepek, apró drámákat, különböző hangulatokat felvonultató dalestek után ezúttal megint más oldaláról mutatkozik be nálunk: a Szent Efrém Férfikar meghívására liturgikus művek előadásában közreműködik. Mit jelent Önnek a hazai, „saját” pravoszláv kulturális háttér és spiritualitás?
– Nálunk régen mindenki hitt Istenben, mindenki járt templomba. A kommunista időkben igyekeztek a hitet háttérbe szorítani, visszafojtani. Függetlenül attól, ki honnan jött, az ember hisz a magasabb rendűben; az ember lelkének szüksége van rá. Újabban Oroszországban, „gyertyát tartva a kézben”, egyre többen találtak vissza a templomokba. Ismét szerveződtek kórusok, a templomiak mellett a legkülönbözőbb helyeken alakulnak együttesek. Hogy mást ne említsek, például a Tretyjakov-képtárnak is van egy múzeumi kórusa.
E liturgikus zene egyfajta spirituális erőtér, amely meggyőződésem szerint mindenkinek ad valami melegséget, isteni dimenziót. Emberszeretetet közvetít, valami olyasmit, amire mindenkinek szüksége van. Ha valaki nem jár templomba, de eljön egy ilyen koncertre, megkaphatja ezt az élményt. A Szent Efrém kórust cédéről ismertem meg. A próba alapján is csak azt mondhatom: megtiszteltetés számomra, hogy együtt énekelhetek velük. Fantasztikus, amit csinálnak. Nagy örömmel várom a budapesti bazilikai és a máriapócsi koncertet…
Bors G.
Fotó: Kissimon István
