A végtelen dallam erőterében

De így van ez minden valamirevaló alkotással: időt és energiát kér, követel; olykor nem is adja könnyen magát. Foglalkoztat, fogva tart, vissza-visszakéredzkedik gondolatainkba. Nyugtalanít, vagy épp békét közvetít, hiszen lelket is kezel: intenzíven, megbízhatóan, csalhatatlanul. Duhamel gyakran emleget csodát a zenei élményekről szólva. Nem véletlen, hiszen a zene megmagyarázhatatlan, anyagtalan, megfoghatatlan – mégis valóságos, és metafizikai érvként hordozza, tükrözi, bizonyítja az istenit. A Wagner-életműben vezérmotívumként jelenik meg a világ, az emberiség, a személy örök sorsát befolyásoló „megváltásformák”. Közös végpont, „megoldás” minden esetben az áldozathozatal. Wagner zenei önvallomásaiban ott az öröklött, tiszta hit, a materiális világot átformálni képes transzcendens szerelem, az időskor lemondásra kész bölcsessége, melyet végül a tökéletesen megértett, integrált és közvetített krisztusi örömhír koronáz meg. A Budapesti Wagner-napokon, a Fischer Ádám karmester (be)vezette gigantikus nyári fesztivál keretében idén premierként a Trisztán és Izoldát, valamint a Hartmut Schörghofer-féle kipróbált Ringet játszották a Művészetek Palotájában. A hamisítatlan Bayreuth-hangulatról A nibelung gyűrűjének új fellépői – Thomas Johannes Mayer (A walkür Wotanja), a német repertoár egyik sztártenorja, Stephen Gould (a Siegfried címszereplője), a veterán basszus Kurt Rydl (Hagen) – mellett a visszatérő „háziművészek” gondoskodtak. Köztük a hihetetlen állóképességű Christian Franz; Hartmut Welker, korunk tán legjobb Alberichje; az ifjonti harsányságával is elegáns Tomasz Konieczny és a nemzetközi hírű Wagner-heroinák sorában jegyzett nagyszerű Németh Judit. A tetralógia legnagyobb meglepetése azonban a pazar hangú brit szoprán, Catherine Foster volt, aki hihetetlen bravúrral, egymást követő napokon énekelte el A walkür, a Siegfried és Az istenek alkonya Brünnhildéjét. A Trisztánt színpadra állító Parditka Magdolna és Szemerédy Alexandra – a lényegig lecsupaszított Parsifal- rendezésükkel ellentétben – ezúttal nem pusztán színekben, fényekben, jelekben gondolkodott, hanem kompromisszumkényszerektől mentes valódi színházban. A hangversenyterem falait „feszegették”, tágították ki; a pódium háttere – szürkeségében is látványos – díszletté alakult át. Amikor Trisztán és Izolda megissza a méregnek hitt bájitalt, nagy robajjal beroppan a színpad, a földindulás hatására pedig egyik felvonásról a másikra az orgona alatti karzatokat megbontó hasadék nyílik. E lelki szakadék a gátlásaiktól szabadult szerelmeseket nemcsak az őket körülvevő világtól választja el, hanem egymástól is. A lovagi eszményekkel szemben álló, mások szemében bűnös, „irreális” kapcsolatuk álomvilága nem engedi kettejük testi közelségét. A feszültség, az olthatatlan, csillapíthatatlan vágyódás Trisztánt tébolyba kergeti. A kínokkal várt, örökké tartó, „valódi” együttlétre csak odaát nyílik lehetőség; e transzcendens távlatra, a megnyugvásra és beteljesülésre mutat rá végül Izolda szerelmi halála… Az összetett rendezői koncepció megvalósításában kiváló partnernek bizonyultak a szólisták, akik ha nem is minden esetben nyújtottak felülmúlhatatlant, egységes, kiegyensúlyozottan magas színvonalú előadással járultak hozzá a Wagner-napok sikertörténetéhez. Emlékezetünk képes- és hangos könyvében biztosan megmarad Anna-Katharina Behnke szőke, egyenes tartású, finoman árnyalt Izoldája, Christian Franz lázas-őrült Tisztánja, Jan-Hendrik Rootering rezignáltan erőtlen Marke királya, Németh Judit „luxus Brangänéje” és Tomasz Konieczny harcias Kurwenálja… (Behnke megbetegedése miatt utolsó este Barbara Schneider-Hofstetter mutatkozott be Izoldaként.) Duhamel szerint az igazi csodakedvelő tiszta csodát követel. Nem elégszik meg a mérsékelt csodával… Most már az elkényeztetett pesti közönség sem.A rendezőpáros a minimalizmus helyett egészen más utat választott: szellemi kalandra hívó, megfejtésre váró kódokkal, utalásokkal, párhuzamokkal halmozták tele a cselekménytelen pszicho-drámát, és egy statiszta szerepkört is betöltő vívócsapat akciójeleneteivel tették mozgalmasabbá. A színpadkép fontos, szimbolikus eleme a varázsitalokat rejtő, fekete és fehér dobozokból álló, majd széthulló sakktábla; a színpad előterét borító, vérvörös folyadékkal teli, végül halomba hordott talpas poharak sokasága… A lelki folyamatok értelmezésének szép példája, amikor Trisztán nem egyszerűen hagyja, hogy Melot sebet ejtsen rajta, hanem Oidipusz módjára önmagát vakítja meg árulója kardjával; mintha ily módon menekülhetne a nappal elől a boldogságot ígérő örök éjszakába. A pásztor alakját öltő halál jelöli meg Trisztánt; a szétcsúszó, őrjöngő (anti)hős „beszédes szenvedésének” pedig tanúja, szemlélője lesz a bölcsülés útján a szent gerellyel bolyongó Parsifal…

Pető Zsuzsa (Forrás: Müpa)