A valóság a lényeg

 

 

A nemzetközi ökumenikus zsűri tagjaként vesz részt a 16. Cinefest Miskolci Nemzetközi Filmfesztiválon Nagy Anikó Mária dokumentumfilmes. Az eseménnyel kapcsolatos várakozásain túl a filmezésről és Vonal felett című, új alkotásáról is kérdeztük.

Miért kezdett dokumentumfilmezéssel foglalkozni?

– Hosszú folyamat volt ez, és sok minden a véletlenen múlt. 1996-ban belecsöppentem ebbe a világba. Eleinte csak sodródtam az eseményekkel, aztán lassan-lassan tudatosodott bennem, hogy nagyon szeretem ezt csinálni. 2000-ben jelentkeztem az akkor még Színház- és Filmművészeti Főiskolára, és csodák csodájára fölvettek Almási Tamás osztályába, rendező szakra. Innentől kezdve már csak idő és némi kis szerencse, illetve akarat kérdése volt, hogy dokumentumfilmessé váljak. Emlékszem, az első év végén egy rövid riportfilmet kellett készíteni, szabadon választott témában. Én hosszas gondolkodás után az erdélyi Balánbányára utaztam, hogy a bánya bezárása után szomorú sorsra jutott bányászokkal beszélgessek. A film nem sikerült igazán jól, de a forgatás, a hosszú együttlét az emberekkel, az életükbe való betekintés lehetősége nagyon meghatározó volt számomra. Megéreztem, hogy ez bizony nem játék. Ráeszméltem arra, hogy a dokumentumfilmezést nagyon komolyan kell venni, mert óriási felelősség. Rájöttem arra is, hogy az eredmény érdekében érdemes elengedni a személyes ambíciókat. A dokumentumfilm nem az alkotóról szól. Egyetlen dolog lényeges csupán: hogy hitelesen és igazat beszéljünk.

Ön szerint mi a dokumentumfilm lelke?

– Hogy mitől lesz egy doksinak lelke? Talán éppen attól, ha nem helyezem magam előtérbe, ha nem azt tartom fontosnak, hogy alkotóként mit gondolok egy emberről, egy témáról, egy jelenségről. A valóság a lényeg. Persze minden az én szűrőmön keresztül jelenik meg a filmben, de nem általam irányítva, manipulálva. Az alkotásban megkerülhetetlenül ott van a személyiségem, de nem szabad engednem, hogy rátelepedjen a gondolatra, mert akkor pont a lényeg vész el. A film lényege abban rejlik, hogy az üzenet a valóságból és a valóságban születik meg. A film a textúra, a hordozó; a gondolat finom és érzékeny leképezése. Én, a rendező csupán az egyik eszköze vagyok ennek.

Melyek a filmkészítés folyamatának legnehezebb, illetve legkönnyebb szakaszai?

– Ez nehéz kérdés, ugyanis minden helyzet, minden film más. Ami az egyikben könnyebb, az egy másik alkotásban esetleg megoldhatatlan feladattá válik. Ami számomra minden eddigi filmem esetében a legnagyobb nehézséget jelentette, az maga a kérdésfeltevés. Vagyis megtehetem-e bárkivel, anélkül hogy az illető valóban tisztában lenne a szándékaimmal, hogy évekig beleártom magam az életébe, és tulajdonképpen nem csinálok mást, mint fixírozom őt, a hétköznapjait, mindent. Eközben időnként talán átlépek bizonyos határokat is, ami nem biztos, hogy mindig etikus. Ezek morális síkon felmerülő problémák, melyekkel minden alkalommal megküzdök. Egyetlen dologgal tudok védekezni ellenük: igyekszem mindenek elé helyezni a szereplőim érdekeit.
A gyakorlati nehézségek közül az első a bizalom megszerzése. Ennek megléte vagy nemléte kulcskérdés. A sikeres és őszinte végeredményhez ezenkívül még nagyfokú türelemre és toleranciára van szükség, mindkét fél részéről.
A nehézségeken túl nagyon sok jó oldala is van a dokumentumfilmezésnek. Én nagyon-nagyon szeretem az egész munkafolyamat intimitását. A forgatáson a szereplőkön kívül legföljebb hárman vagyunk jelen, és félszavakból is megértjük egymást. Egy dokumentumfilm készítése kiszámíthatatlan, tele van váratlan, olykor kényes, sőt megdöbbentő helyzetekkel, és ezekre mindannyiunknak tudnunk kell jól reagálni.

A Vonal felett című filmje egy anyának és két sportoló lányának a története. Nem ez az első alkotása, amely egzisztenciális és családi kérdésekkel foglalkozik. Miért volt fontos, hogy elkészítse ezt a filmet?

– Édesanyaként nap mint nap nehéz helyzetbe kerülök a gyermekeim nevelését illetően. Nagyon sokat vívódtam és vívódom emiatt, pedig már nem kicsik a gyermekeim. Vajon hogyan lehet ezt igazán jól csinálni? Hogyan tudom a gyermekeimet úgy szeretni, hogy azért követelni is tudjak tőlük? Miként tudom őket úgy terelgetni, támogatni, hogy közben ne telepedjek rájuk? És ami talán a legfontosabb: hogyan higgyek bennük és nem helyettük? A válaszok persze nem adják könnyen magukat. Mondok egy konkrét példát. Amikor a gyermekeim 8-10 év körüliek voltak, és sportolni vagy zenélni kezdtek, néhány hét elteltével azt a visszajelzést kaptuk az edzőtől vagy a zenetanártól, hogy nagyon tehetségesek. Szülőként öröm volt ezt hallani, hálát adtunk a Fennvalónak, hogy ilyen kegyelemben részesített minket. Rövid idő elteltével azonban egyre több és élesebb kérdés merült fel bennünk a gyerekek képességeivel kapcsolatban. Mindennap szembesülnünk kellett azzal a dilemmával, hogy mit jelent tehetséges gyereknek, illetve ilyen gyerek szülőjének lenni. Ki dönti el, hogy mennyit dolgozzon a gyerek, és aztán kié a felelősség? Ez a rengeteg kérdés sokat emésztett bennünket. Idővel aztán rájöttünk, a gyerekeink tehetsége egyáltalán nem kiemelkedő, hiszen nagyon sok más gyerek úszik, ké-
zilabdázik, zongorázik vagy gitározik ugyan­olyan jól, mint a mieink, csak hát a szülő azt hallja, amit hallani akar. Ez volt a hab a tortán.
Az ehhez hasonló napi szintű kihívások hívták életre bennem a Vonal felett című film témáját. Úgy éreztem, dolgom van ezzel, válaszokat kell keresnem. A film egy csonka család élete, hétköznapjai, örömei és fájdalmai, sikerei és kudarcai köré épül. A főszereplő Katalin, egy édesanya, aki hosszú évek óta egy vidéki kisvárosban, Kiskunhalason él, és igen nehéz körülmények között, egyedül neveli kiemelkedően tehetséges lányait, Adélt és Jankát. A lányok hatéves koruk óta úsznak. Amikor megismertem őket, éppen sikereik csúcsán voltak, Európa-bajnoki címeket nyertek, behívták őket az ifjúsági válogatottba, mindenki boldog volt, és elégedett. Nemcsak Kati és a lányok, hanem jómagam is, ugyanis azt hittem, megtaláltam a választ a kérdésemre, és végre pontos receptet tudok majd adni magamnak és a többi bizonytalankodó szülőnek. De aztán az élet közbeszólt…

Mennyi ideig követte a szereplői életét?

– A téma már nagyon régóta foglalkoztatott, s végül 2016 őszén a Médiatanács mecenatúraprogramjának támogatásával nekikezdhettem a munkának, az Eclipse Film produceri iroda segítségével. Ugrin Julianna és Zurbó Zsófia producerek álltak a projekt mellé, hittek benne kitartóan, támogattak és biztattak. A forgatás 2017 tavaszán kezdődött, és két éven keresztül követtük a családot. Tulajdonképpen heti rendszerességgel utaztunk valahová, leginkább Kiskunhalasra, de természetesen elkísértük a lányokat és Katit az adott időszakban rendezett versenyekre is.

Volt, hogy úgy érezte: nem lesz belőle film?

– Egy ilyen hosszú folyamat során az embert nagyon sokféle hatás éri. Időnként elbizonytalanodik, és megfogalmazódik benne a kétely, hogy talán nem kellett volna belekezdeni. Ebben az esetben az aggályt leginkább az okozta, hogy a valóságban nagyon nem olyan irányba mozdultak el dolgok, ahogyan elképzeltem. Tulajdonképpen igen hamar kiderült, hogy semmilyen receptet nem fogok adni senkinek, ilyen ugyanis egyszerűen nincsen. Az eredeti koncepciót viszont nehéz volt elengednem, és bizony akadt olyan pillanat, amikor azt gondoltam, nincs is értelme folytatni a forgatást. Nagyon nehéz volt újraprogramoznom magam. Hosszú időbe telt, míg elhittem: attól, hogy a valóság megtréfált, ez még figyelemre méltó téma maradt, értékes és igenis bemutatásra érdemes az emberi történet.

Anyaként mit gondol a főszereplő döntéseiről?

– A forgatások előrehaladtával, a körülmények, a helyzet és a szereplők mélyebb megismerésével párhuzamosan egyre inkább éreztem, tudtam, hogy Kati személye és döntései, egyes kérdésekre adott válaszai megosztók lesznek a nézők számára. Sokszor jómagam sem értettem, vajon miért pont így viselkedik egy-egy élethelyzetben. Sok kérdés merült fel bennem, és egy adott pillanatban sajnos odáig jutottam, hogy be kellett vallanom magamnak, már nem szeretem őt, többé nem vagyok kíváncsi rá, mert semmilyen szinten nem tudok azonosulni vele. A hosszú folyamat során, azt hiszem, ez volt a legnehezebb, hogy ezen túllendüljek. Ilyen ellenszélben ugyan­is nem lehet dolgozni. Szerencsére aztán egy hosszú beszélgetés során megismertem Kati háttértörténetét, gyermek- és fiatalkorát, az édesanyjához fűződő bonyolult viszonyát és az ebből fakadó problémáit. Ekkor minden a helyére került bennem, és újra emberivé vált a történet. Egy esendő, elismerésre és szeretetre vágyó ember arca rajzolódott ki előttem.

A miskolci filmfesztiválon Ön a nemzetközi ökumenikus zsűri egyik magyar tagja. Mi a jelentősége annak, hogy egy ilyen eseményen ökumenikus zsűri is értékeli a filmeket?

– A miskolci Cinefest az elmúlt tizenhat év során nagykorúvá vált. A szervezők lelkesedése és kitartása meghozta a gyümölcsét. A fesztivált már külföldön is jegyzik, évről évre egyre jobb és jobb. A versenyprogramot böngészve azt mondhatom, világszínvonalat hoznak Miskolc városába és az országba. A szakmai igényességet jelzi az is, hogy hazánkban eddig ez az egyetlen filmes seregszemle, ahol a világ számos rangos fesztiváljához hasonlóan ökumenikus zsűri is szemlézi az alkotásokat.

Megítélhető egy műalkotás vallásos szempontok alapján? A hitbeli és a művészi, szakmai kritériumok hogyan férhetnek meg egy lapon?

– Szerintem ezek nem különíthetők el egymástól markánsan. Sem gondolati síkon, sem az esztétikai minőség, sem a formanyelvi sajátosságok tekintetében nem választom külön az egyes kritériumokat. Az embert alkotóként – és természetesen zsűritagként is – az egész személyisége határozza meg, a döntései belülről fakadnak. Ha egy film képes megfogalmazni általános esztétikai és erkölcsi értékeket, s ezáltal engem, a nézőt katartikus élménnyel tud megajándékozni, akkor azt a filmet szeretem. De persze nagyon fontos az is, hogy ezt miként, milyen műfajban, stílusban, és milyen filmes eszközökkel éri el a rendező.
Az ökumenikus zsűri a jellegéből adódóan más szempontokat is érvényesít a filmek értékelése során, mint a tisztán szakmai zsűri. Ez a grémium fölhívja a figyelmet alapvető emberi és evangéliumi értékekre. Eközben persze hasonló esztétikai, gondolati és szakmai sajátosságokat tekint mérvadónak, mint bármely szakmai zsűri. A különbség talán a hangsúlyokban, a határvonalak kijelölésében lehet.

Mi az, amire különösen kíváncsi a programból?

– Nagyon izgalmasnak és sokszínűnek ígérkezik a nagyjátékfilmes program. Sokféle téma és műfaj megtalálható lesz benne. Damjan Kozole szlovén rendező korábbi munkáit ismerem és szeretem. Izgalmas és sokrétű alkotó. Féltestvérek (Pol­sestra) című filmje figyelemre méltó és aktuális emberi problémákat feszeget. De említhetném Nora Fingscheidt Kontroll nélkül (System­sprenger) című, Berlinben már díjazott munkáját is, amely egy betegnek kikiáltott kislány és a hozzá kapcsolódó rendszerek viszonyán keresztül nagyon időszerű kérdéseket visz vászonra. Igen különös alkotásnak ígérkezik Elia Suleiman palesztin bevándorló A mennyországnak kell lennie (It must be heaven) című filmje is, amelyben saját életét és annak fonákságait veszi górcső alá az alkotó, szavak nélkül, csupán képek és az azok által megfogalmazott gondolatok és üzenetek segítségével. Természetesen kíváncsian várom a versenyprogram egyetlen magyar alkotását, Tóth Barnabás Akik maradtak című munkáját. Rövidfilmjeivel Barna már többször bizonyította a tehetségét. Biztos vagyok abban, hogy ezúttal sem fog csalódást okozni. Ha a zsűrizés mellett tehetem, mindenképpen szeretném megnézni Almá­si Tamás Folyékony arany című legújabb dokumentumfilmjét is, ami a Cine­festen debütál.

(A Cinefest Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál programjai ingyenesek. További részletek: www.cinefest.hu)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..