A magyar katolikusok ezen a hétvégén 375 millió forinttal járultak hozzá az újrakezdéshez a természeti katasztrófa sújtotta térségben. 2004. december 26-án érte el a szárazföldet a szökőár, amelynek csak Srí Lanka szigetén több mint harmincezer halálos áldozata volt. Napokon belül világméretű segélyakció indult az áldozatok megsegítésére. E súlyos helyzetben a magyarországi keresztény egyházak is azonnal léptek: a püspöki kar a katasztrófa másnapján tízmillió forint gyorssegélyt juttatott el a rászorulóknak, s ezt követte az országos templomi gyűjtés. A Katolikus Karitásznak jutott az a nem könnyű feladat, hogy az összegyűlt pénzt megfelelő helyre juttassa. A szervezet munkatársai ekkor már a helyszínen voltak. A cunamit követő napok eseményeiről, az újjáépítés eredményeiről Adányi Lászlóval, a Katolikus Karitász akkori főtitkárával beszélgettünk, aki kezdettől koordinálta és vezette a magyarországi karitász hosszú távú, sokrétű segélyprogramját. – A katasztrófa karácsony másnapján történt, ilyenkor mindenki családi körben ünnepel, mi éppen vendégeket vártunk, a készülődés közben hallottuk a hírt a rádióból – idézi fel a történteket Adányi László. – Hamarosan a telefon is megcsörrent, természetesen a szökőár ügyében kerestek. A tragédiáról szóló képeket nézve a tévében már lehetett látni, hogy rendkívül súlyos a helyzet; szinte minden televíziós csatorna a szökőár pusztításáról szólt. Megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy Magyarország szerepvállalására is szükség van ebben a helyzetben: másnap bementem az karitászirodába, interneten kapcsolatba léptem a nemzetközi karitász (Caritas Internationalis) központjával. Már akkor több ország elindította a gyűjtést, és – az ilyen esetben szokásos módon – segítséget kérő felhívást tettek közzé, a segélyakciókra stábokat állítottak össze. Az első hírek arról szóltak, hogy Srí Lankán volt a legtöbb áldozat. Több magyarországi segélyszervezet is gondolkodni kezdett, hogyan lehetne segíteni, a Külügyminisztérium pedig összehívta a humanitárius segélykoordinációs munkacsoportot. Ez utóbbi tárgyaláson javasoltuk, hogy Srí Lankán dolgozzunk, csak később derült ki, hogy mégsem ott volt a legtöbb áldozat.
– A Katolikus Karitászon belül is meg kellett tervezni a teendőket. Természetesen akkor még nem sejtettük, hogy ilyen gigantikus méretű pénz gyűlik össze a hívek templomi adományaiból, azt viszont a korábbi, árvizekkel kapcsolatos tapasztalatokból már tudtuk, hogy nem elegendőek a pénzbeli és tárgyi adományok: a károsult emberek mellé kell állni. Érezzék, hogy segítjük őket túlélni a traumát, és támogatjuk őket abban is, hogy új életet kezdhessenek. Szerveztünk egy csapatot olyan emberekből, akik képesek és készek voltak egy ilyen távoli országban dolgozni. Tudtam, hogy Magyarországon tartózkodik az a salvator-nővér, aki korábban Srí Lankán dolgozott misszióban: az ő segítségét kértem a helyi kapcsolatok kialakításában, tolmácsok keresésében. Az első csapatunk a kórházlelkészként szolgáló Faragó Artúr atyával indult Srí Lankára. Az önkéntesekből álló tízfős csoportban orvosok, pszichológusok (akik a krízisintervencióhoz is értettek) is voltak, s többek közt egy biztonsági ember is, aki vigyázott rájuk. Faragó atyáék a helyszínen felvették a kapcsolatot a különféle országokból odasereglő karitászszervezetekkel, és velük egyeztetve Galle környékén kezdtek dolgozni. A Caritas Internationalis a katasztrófát követően Rómában tartott egy krízisülést, amelyen Adányi László is részt vett. – Óriási összefogást igényelt a tizenhárom országra kiterjedő természeti csapás áldozatainak megsegítése. Koordinálni kellett a segélyező tevékenységet, ügyelve arra, hogy ne legyenek párhuzamosságok, és persze elsősorban biztosítani kellett az élet feltételeit. Többek közt szükségszállások is létesültek. A mi önkénteseink részben pszichoszociális segítséget nyújtottak, ugyanakkor adományokat is osztottak, az orvosok ellátták a rászorulókat, valamint az Ökumenikus Segélyszervezettel összefogva mi is kiküldtünk ideiglenes szállásként szolgáló sátrakat. Ezek voltak az első napok, hetek eredményei.
– Időközben megszerveztünk egy másik csapatot is, mert egy hónap elteltével le kellett váltani a térségben dolgozókat, akiket, érthető módon, megviselt a nagy pszichikai teher. Amikor már konszolidálódott az összetett segélymunka, 2005. április elején Nagy Károly karitászigazgatóval a helyszínre utaztunk. Tárgyaltunk az önkénteseinkkel, a helyi karitásszal, a gallei püspökséggel, és hamarosan körvonalazódott, mely programokba érdemes és kell befektetni a Magyarországon összegyűlt pénzt. Nem csupán épületek kialakításáról, hanem közösségi programok beindításáról is szó volt. A cunami után Srí Lankán a magyar katolikusok segítségéből felépült a Szent Erzsébet leány- és a Szent Imre fiúkollégium, ahol összesen százötven fiatalnak jut hely. Telkeket is vásároltunk, ahová családi házakat építettünk, egy helyütt harmincötöt, máshol tizenkilencet, valamint egy harmadik helyszínen tizenhetet. Vasárnapi iskolák keretében háromszáz gyermeknek biztosítottuk az ellátását – ennek segítségével a távolról érkező katolikus családok is együtt tölthették a vasárnapot gyermekeikkel, akik hitoktatáson is részt vettek. A katasztrófa sújtotta területen napjainkig húzódóan zajlanak a segélyprogramok. Tavaly tavasszal történt az utolsó – a Katolikus Karitász által felépített – családi házas telep átadása. Adányi László 2008 óta a Máltai Szeretetszolgálat kötelékében dolgozva továbbra is segíti a Srí Lanka-i újjáépítést. Lapunknak elmondta, hogy a közösségi létesítmény kialakítására szóló külügyminisztériumi fejlesztési pályázat elnyerésével – a Magyar Máltai Szeretetszolgálaton keresztül – állami pénzből épül fel a helyszínen egy egyházi óvoda, amely a helybeliek kérésére valósul meg.
– Srí Lankán a tandíj miatt a szegényebb családok nem tudják gyerekeiket óvodába járatni, így a szülők nehezebben tudnak munkát vállalni – mondja Adányi László, aki január végén utazik a délkelet-ázsiai országba, hogy kijelöljék az óvoda helyszínét, és beindítsák a kétéves programot. – Akkor segítünk jól, ha a helyben élő emberek számára megfelelő módon segítünk, figyelembe véve kultúrájuk és közösségeik sajátosságait is. A helyreállítási program egész folyamán ebben a szellemben próbáltunk dolgozni – teszi hozzá Adányi László, összefoglalva az elmúlt öt év munkáját.
