A Szentírás bíborosa volt

1927-ben született Torinóban. Tizenhét éves korában lépett be a jezsuita rendbe. A Jézus Társaságában szokásos filozófiai és teológiai kiképzés után szentírástudományt tanult Rómában, ahol két doktorátust is szerzett. Kiváló diák volt, ezért ott tartották a jezsuiták által vezetett Pápai Biblikus Intézet tanáraként. 1969-ben kinevezték az intézet rektorává. Egymás után jelentek meg kitűnő Szentírás-tudományi könyvei. Oly nagy tekintélyre tett szert, hogy amikor a protestáns szentírástudósokat tömörítő Egyesült Bibliatársulatok irányításával hozzáfogtak az Újszövetség eredeti görög szövegének kritikai kiadásához, a szerkesztőbizottság egyetlen katolikus tagjának meghívták Martinit. A bibliafordítások azóta e kiadás alapján készülnek az egész világon.


Martini egész életét a Bibliának szerette volna szentelni, de 1980-ban II. János Pál pápa váratlanul kinevezte Milánó érsekének. Úgy hallottam, amikor hírét vette, hogy a pápa ennek az óriási egyházmegyének a vezetőjévé akarja kinevezni, elment hozzá, és felsorolt öt-hat okot, hogy miért nem alkalmas személy e feladatra. János Pál pápa figyelmesen végighallgatta Martini magyarázatát, és így válaszolt: „Van még egy ok, amiért mégis önnek kell vezetnie ezt az egyházmegyét. Ez pedig az, hogy személyes pápai parancsom, hogy ön legyen Milánó érseke.” Erre Martininek – aki, mint minden jezsuita professzus szerzetes, különös engedelmességi fogadalommal kötelezte el magát a mindenkori pápa iránt – nem volt más választása, mint hogy elfogadja ezt a nehéz feladatot.

2002-ig kormányozta a milánói egyházmegyét, melynek több mint egymillió híve és több mint ezer papja van. Hallottam egyik beszédét, amelyben bevallotta, hogy az egyházmegye vezetésének feladatát mégsem volt nehéz betöltenie, mert nagy elődei jóvoltából a milánóiak nagy bizalommal és hűséggel fogadták. E nagy elődök közül kiemelkedik Szent Ambrus, a IV. századi egyházatya, Borromeo Szent Károly, a trentói zsinat utáni egyházreform vezető személyisége, valamint a XX. század bátor érseke, Alfredo Schuster bíboros, aki a fasizmus és a világháború idején irányította az egyházmegyét.

Martinit 1983-ban a pápa kinevezte bíborossá, 1987-től 1993-ig pedig ő volt az Európai Püspökök Konferenciájának elnöke. Bokros teendői ellenére egymás után jelentek meg a Bibliával foglalkozó könyvei. Nem szakemberek számára különösen értékesek azok a művei, amelyekben a Szent Ignác-i lelkigyakorlatokat kapcsolja össze a Biblia egy-egy könyvével. Üdítően frissek ezek az írások, amelyekben a szakavatott szentírástudós és a Szent Ignác-i lelkiségben járatos jezsuita vezeti a lelkigyakorlatozót az Isten felé.

Szeretett utazni, hogy jobban megismerje a mai emberek problémáit. Egyik ilyen világ körüli útja alkalmával meglátogatta Japánt is, ahol olasz nyelven tartott előadásokat, melyeket én tolmácsoltam. A tolmácsolás jól sikerült, és a végén a bíboros megdicsért, mondván, hogy a hallgatóság reakcióit látva érezte, hogy az emberek jól megértették mindazt, amit mondani akart.

Megvolt az a képessége, hogy a mai emberek szívéhez szóljon. Ő vezette be Milánóban azt a szokást, hogy a nagy székesegyházban maga tartott biblikus elmélkedéseket a hívek számára. Ezeknek híre ment, úgyhogy több mint tízezer, főképpen fiatal hallgatóval telt meg a dóm, és az elmélkedéseket a rádió is közvetítette. Martini maga mondta nekem, hogy beszéde alatt olyan csönd volt a székesegyházban, hogy még egy tű lehullásának koppanását is meg lehetett volna hallani.

Egész gondolatvilága mélyen bele volt gyökerezve a Bibliába és a katolikus egyház tanításába, ugyanakkor átérezte a társadalom változásait és a mai világ szükségleteit. Hosszan tartó betegsége az utóbbi években korlátozta tevékenységét. Most mégis szegényebbek lettünk azáltal, hogy már nem hallhatjuk hangját.