Bánkódom napok óta.
Egy kedves, zöld egyenruhás szőke hölgytől tudtam meg, hogy a fiatalember nem jön többé; az új postásunktól, akivel azóta másról is beszélgettem.
Néhány hétig két nyegle ifjú váltotta egymást, gondoltam szabadságon van a szikár, sötét hajú, a bringájával parádésan lavírozó emberem, de hogy napok óta a szőke asszonyt láttam, tőle már megkérdeztem, hová lett az elődje.
Hát oda. Feleséget, tízéves gyereket hátrahagyva.
Mi falun lakunk – habár városrésznek nevezi a közigazgatás –, itt az embernek van boltosa, borbélya, postása… Köszönünk az utcán szembejövőnek, és beszélgetünk is, ha nem sietünk éppen.
A postásunkkal is mindig eszmét cseréltem. Nem nagyon hosszan, hiszen a leveleknek illendő hamar elérniük a nagy táskából meg a bicikli csomagtartó kosárkájából a címzetthez, de volt figyelmünk a másikra.
Elemeztük az időjárást, illendően, ám olykor némi frivolságot megengedve magunknak, szót ejtettünk a nőkről és szidalmaztuk a közállapotokat. (A férfiemberek közötti beszédben e három témának okvetlen föl kell merülnie, de a legfontosabb mégiscsak az utóbbi, a közállapotokat feltétlenül le kell dorongolni, ha ez nem történik meg, akkor az nem is társalgás, hanem üres locsogás.)
Nézeteltérésünk ritkán volt, az idők során egyértelművé vált, hogy egy húron pendülünk. Fontossá váltunk egymásnak, s már igyekeztem akkor is a kiskapuban lenni délidőben, ha nem vártam levelet.
Azután a múlt karácsonykor az is kiderült, bizonyára nem véletlenül pendül ugyanúgy az a húr. A Margittemplomban botlottunk egymásba, ő gyermekestől, én unokástól. Csudálkoztunk is, meg nem is a véletlen találkozás okán, s ezúttal csak az időjárás került szóba, a nők a templomi áhítat miatt maradtak el, a közállapotokkal pedig foglalkozzék karácsonykor az, akinek nincs jobb dolga. Viszont a gyerekek körül forgolódtunk szóban is, aminél örömtelibb téma kevés létezik. Majd amikor úgy becsültük, hogy otthon már az angyalok földíszítették a fát, paroláztunk, és ment ki-ki a maga útjára.
Gyermekét egyszer láttam, akkor. Hitvesét sohasem. Messziről, elmondásokból ismerem őket.
Egy fohászt vetek ide értük: Istenem, óvd mind a kettőt, ha már úgy láttad, hogy annak a férfiembernek mostantól ott van dolga, nálad.
