– Pannonföldi templomok. Melyik lett a legkedvesebb, a hivatásra szólító? Iskola és úrhajlék mikor vált egyazon szentéllyé?
– A hajmáskéri, Padányi Bíró Márton építette plébániatemplomban kereszteltek, évekig ott ministráltam, sőt a kántorságban is részt vettem. A hajmáskéri istenházát szorosan követi a veszprémi piarista templom. Ide kötnek gimnáziumi éveim, itt mondtam a primíciámat, itt szolgáltam a piaristák távozása után a kalazancius és a Szent Imre-kultuszt, sőt veszprémi igazgatói éveimben az orgona felújítását, a falak festését kinevezett templomigazgatóként segítettem. Közel áll hozzám a veszprémi Szent Mihály-bazilika, bérmálkozásom és diák- lelkipásztori működésem színhelye.
– A „szép szavú múzsa” zenei hangokat pengetett, mégis a katedra kapott elsőbbséget.
– Szent Cecília, az egyházi zene védőszentje napján születtem. A hagyomány szerint ő térítette meg Tiburtius római katonát, vőlegénye testvérét. Születésnapom és névnapom ilyenképpen kapcsolatban áll egymással. Zenei érzékemet családom több tagjától is örökölhettem. Ciszterci nagybátyám zongorázott, orgonált, egyházi műveket komponált, édesapám hegedült, édesanyám szívesen énekelt. Gyermekkoromtól iskolai énekkarokban énekeltem. Soha nem felejtem azokat az énekkari élményeket, amelyeket gimnazistaként a felsős diák: Zámbó István – később országos hírű érdemes művész karnagy – vezényletével éltem meg. A kóruséneklés, majd a kórusvezetés hivatásomban fontos szerepet töltött be. Szaktárgyaim tanításába mindig beleszőttem a zenei műveltség elemeit. Éneket is tanítottam a középiskolában és a piarista hittudományi főiskolán.
– A természettudomány, az irodalom, a művészet a kegyes iskolák történetében magas műveltségi követelmény. A humanista területeket az ateista hatalom mellőzte, ha szerzetesi gimnáziumban érettségizettek egyetemre jelentkeztek.
– A természettudományos tárgyak oktatása létfontosságú volt iskoláinkban a tanítványok továbbtanulása érdekében. A humán szakokat választó diákjaink alig kerülhettek be az egyetemekre. A reál szakokon azonban szívesen fogadták Pogány János, Varga László, Kovács Mihály, Szemenyei László tanárok növendékeit, sokszor felvételi vizsga nélkül. Ennek ellenére a humán szakokat is igyekeztünk színvonalasan képviselni. Így a természettudományokban kitűnt tanítványaink mellett ott sorakoznak – bár szerényebb számban – az irodalomban, a történelemben és a különféle művészeti ágakban sikeres diákjaink.
– Rákositól kezdve történelmi tiprások földje volt Magyarország. Sík Sándor kesergett a rend megcsonkítása miatt. Erdei patakoknál magányosan kérdezte: „Honnan jön a szél? Hova megy a szél?” Nehéz volt hitet, magyarságot, keresztény pedagógiát képviselni?
– A családi hagyományok mellett az ifjúsággal foglalkozó lelkipásztorok alapozták meg vallási életemet. A piarista rendbe a legsötétebb Rákosi-rendszerben nyertem felvételt, 1952-ben, amikor mindig készen kellett állnunk az esetleges feloszlatásra. Nagy kegyelem, hogy Sík Sándor tartományfőnökünk vezetésével meg tudtunk küzdeni a különféle nehézségekkel megmaradt intézményeinkben. Adott keretek között egyetemre járhattunk, szabadon oktattuk, neveltük tanítványainkat. Óvakodtunk a provokációktól, de vállaltuk az esetleges konfrontációkat is. Fájdalmasan korlátozva ugyan, de megmaradtunk, mint „mag a hó alatt” a jövő számára. Kereten kívülre rekedt rendtársainkat a lehetőségek szerint igyekeztünk támogatni.
– Ha megírná pályája emlékezetét, mivel indokolná nyelvünk, irodalmunk szaktárgyként választását?
– Korán megkedveltem a magyar népdalok és népballadák világát. Énekóráinkon szinte végigénekeltük különösen a Kerényi-féle Énekes ABC dalait. Azután Petőfi János vitéze és Arany Toldija váltott ki belőlem mély érzelmeket. Sokat segített a cserkészetben megismert patriotizmus is. Gimnáziumi éveimben csodáltam Zrínyi, Pázmány, Vörösmarty sorait, nyelvezetét. Elgondolkodtam, hogyan történhetett, hogy az ázsiai pusztákról a Kárpát-medencébe sodródott őseink egyedi nyelvüket meg tudták őrizni a szláv és germán nyelvű népek között, és a latin, a német nyelv befolyása ellenére csodálatos magyar nyelvi kultúrát hoztak létre. XX. századi magyar líránk méltóképpen helyezhető a világirodalom élvonalába. Tanítási óráimon az irodalmat irodalmi műveltségünk, a nyelvtant pedig édes anyanyelvünk megnevezéssel oktattam.
– Évtizedekig kórusvezető volt. Tanítványai közt tart-e számon zenészeket?
– Piarista szolgálatom úgy alakult, hogy magyar és történelem szaktárgyaim mellett ötven évig vezethettem diák, kispap és felnőtt kórusokat. Adományként kaptam, hogy meg tudtam kedveltetni másokkal is a zenei műveltséget. Ennek következtében tanítványaim között szép számmal akadnak jeles karmesterek, karvezetők, hivatásos kóristák, hangszeres művészek.
– „Az ember itt kevés a szeretetre. / Elég, ha hálás legbelűl (…)”. Ezt a hajdani piarista diák, Pilinszky János írta. Ha Borián Tiborral találkozom, csak mosolyogni látom…
– A mosoly lehet családi örökségem, de kifejez valamit alapjában pozitív életszemléletemből is. Talán túlzás lenne állítanom, hogy valamiképpen Isten örömét szeretném visszatükrözni teremtményeiben, de bizonyos, hogy a keresztény embernek alapvetően reménykedő, bizakodó szemléletűnek kell lennie. Milyen más lenne a világunk, ha a kesergés, a bajok emlegetése, az elégedetlenség helyett észrevennénk a jót, és ennek hangot is adnánk. A keresztények gyöngesége a jó emberek gyöngeségéből fakad, mondta VI. Pál pápa, amikor a lemondó, belefáradt keresztényekről beszélt. Pilinszky János fenti sorait magam is sokszor idézem és átelmélkedem.
– Az eltelt idők párbeszédében mit érez: változhat-e a tanári magatartás, hivatásélmény?
– A felgyorsult idő az iskolai életben is mély nyomokat hagy. Korábban egy-két évtized elteltével jelentkeztek új vonások az ifjúság arculatán. A XX. század végén már tízévenként, a XXI. század elején pedig már szinte ötévenként. Különbség észlelhető a fiatalok életérzésében, világlátásában, magatartásában és nyelvi megnyilatkozásában is. Szívesen gyűjtöm az ifjúság sajátos nyelvi kifejezéseit. Ezek egyszerre mutatják a magyar nyelv belső dinamizmusát, árnyalatait, újszerűségre törekvő gazdagságát, másrészt utalnak a fogyasztói társadalom, a technikai civilizáció korának beszűkülő, szinte primitívségbe hajló kommunikációs gyakorlatára. A rövidségre törekvés sokszor már komikusnak ható torzulásokhoz vezet. Nyugodtan mondhatom, hogy a mai kor pedagógusának alapos helyzetismeretre, áldozatos elszántságra és végtelen türelemre van szüksége, hogy a szekularizált, gyors érvényesülésre, sikerekre vágyó fiataljainkban is fölfedezze és kifejlessze az igazi emberi értékeket, az istenképiség jegyeit.
Fotó: archívum
