A pápa a kiadónk

Hányan dolgoznak Önöknél?

 

– A napilapnál körülbelül huszonöt újságíró dolgozik, ők négy szerkesztőségi csoportra oszlanak: az egyik a Vatikán híreit kíséri figyelemmel; a nemzetközi csoport, mint minden nagy napilapnál, a világ aktuális híreit követi, mint említettem, különös tekintettel azokra a térségekre, amelyek kevésbé jelennek meg a nemzetközi médiában, így például Afrikára vagy Latin-Amerikára. Ezenkívül van egy kulturális és egy nemzetközi vallási információs csoportunk. A nemzetközi vallási híradás nemcsak a katolikus egyházat érinti: nagy figyelemmel kísérjük az ökumenizmust, a zsidóságot, az iszlámot. Cikkeink vannak nem katolikusoktól, ortodoxoktól, protestánsoktól, anglikánoktól, de néha még muzulmánok és nem hívők is írnak az újságba. Hat kis szerkesztőségünk van még, amelyek a hetente megjelenő francia, angol, spanyol, portugál, német és olasz nyelvű, illetve a havonta megjelenő lengyel kiadást állítják össze. Tehát a teljes személyi állományt számítva, így a grafikusokat és az ügyintézőket is, körülbelül nyolcvanan segítik ezt az összetett gépezetet. Tizenöt nemzetiséget képviselnek négy földrészről: Európából, Amerikából, Afrikából és Ausztráliából, illetve Óceániából.

 

Miként változott a Szentszék újságja a különböző korokban?

 

– Az 1861-ben alapított újság történetét három szakaszra oszthatjuk. Az első időszak 1885-ig tartott. Az Osservatore Romano magánkezdeményezésre jött létre. Támogatta a Szentszéket és a pápát – mint uralkodót is –, de különösebb felelősségvállalás nélkül a római egyház iránt. Róma 1870-es elfoglalása után az Örök Város az Olasz Királysághoz került. A katonai megszállás után a pápa visszavonult a Vatikánba. Az újságot Róma központjában nyomtatták, a Piazza di Spagna közelében. A tulajdonjogot idővel egy nagyon konzervatív francia csoport vette meg. Amikor XIII. Leó lett a pápa, aki bizonyos tekintetben sokkal nyitottabb személyiség volt elődjéhez, IX. Piuszhoz képest, nem voltak éppen boldogok. Ettől fogva, vagyis 1878 után az újság meglehetősen autonóm irányt vett. Azt is megengedte magának a lap, hogy a pápát kritizálja és szurkálja. Mígnem XIII. Leó elhatározta, hogy megveszi a tulajdonjogot. Nem tudjuk pontosan, ez mikor történt, valamikor 1885 után. Innentől számíthatjuk a lap históriájának második szakaszát. A pápa tulajdonában természetesen megnőtt az újság presztízse, és az évek múlásával ez egyre világosabbá vált. Például 1911–12-ben, amikor a gyarmatosítás szándékával Olaszország meghódította Líbiát, az Osservatore Romano a Szentszék ellenérzését fejezte ki. Az I. világháború során az újság semlegesebb vonalat követett a szemben álló felek között, de magát a háborút elítélte. A két világháború közötti időszakban, amikor Európában teret nyert a totalitárius berendezkedés, vagyis a kommunizmus és a fasizmus, az újság egyre kritikusabb hangot ütött meg. A lap történetének második része Róma ügyének lezárulásáig tartott. Az Olasz Királyság és a Szentszék 1929. február 11-én aláírta a lateráni egyezményt. Június 7-én ratifikálták, és december 4-én, tehát már néhány hónappal később, az Osservatore elfoglalta jelenlegi székhelyét. (Története során összesen tizenhárom helyen működött.) Egészen addig az Osservatore egy olasz újság volt a Szentszék tulajdonában. 1929 végétől egy kicsi, független állam újságja lett, ami a harmincas évek elején lehetővé tette az újság függetlenségét és szabadságát. Ez azért jelentős, mert akkoriban Olaszországban nem volt sajtószabadság, hasonlóan Európa nagy részéhez. Ezzel egy aranykor érkezett el az újság számára. Pacelli pápaságát, amely keresztülszelte a II. világháborút és a hidegháborút, 1958-ban követte XXIII. János, a zsinat pápájának megválasztása. Ő Giuseppe Dalla Torre négy évtizedig tartó vezetése után Raimondo Manzinit nevezte ki az újság igazgatójának, aki szerintem az Osservatore Romano legnagyobb vezetője volt, „a zsinat igazgatója”. Őt VI. Pál megerősítette hivatalában. Ezután Valerio Volpini és Mario Agnes következett, majd 2007-től én, olyan elképzelésekkel az újságról, amelyek a Szentszék sajátjai, de nemzetköziek. Legfőképpen XVI. Benedek alatt csökkent le igen nagy mértékben az Osservatore Romano olaszos jellege.


 

Ferenc pápa megválasztása óta hogyan alakult át a munkájuk? Említette, hogy ő olykor rögtönöz, előfordulnak meglepetések. Ezekre hogyan tudnak reagálni?

 

– Elég jól, mivel nem ő az első pápa, aki rögtönöz. XVI. Benedek is így tett, akár nagyon hosszú, teljes eszmefuttatásokat is. Amikor még nem voltak a maiakhoz hasonló kommunikációs eszközök, az Osservatore újságírói lejegyezték, majd formába öntötték a pápa szavait. A mai munka már könnyebb. Természetesen nagy a felelősség, és sokszor azonnal kell reagálni.

 

Hogyan választanak a számtalan hír közül?

 

– Ami a pápát és a Szentszéket illeti, a híradás teljes és azonnali. A nemzetközi, a kulturális és a vallási hírek köréből válogatunk. Még ha röviden is, de igyekszünk írni az olyan országokra vagy kérdésekre vonatkozó témákról, amelyekről a nemzetközi híradások nemigen számolnak be – kicsit az egész világot szem előtt tartjuk. A vallási híradás is nemzetközibb lett, korábban inkább olasz vonatkozású volt minden. Már XVI. Benedek idején, de a jelenlegi pápával, aki nagyon messziről jön, különösen megváltozott a perspektíva. Vannak olyan kényes pontok, melyekkel kapcsolatban a Vatikán kevésbé kíván megnyilvánulni? – Igyekszünk nem belemenni a politikai pártok belső vitáiba, inkább általánosabb, intézményes kérdésekről szólunk. Azonban a legfontosabb országok politikai fejleményeit figyelemmel kísérjük.

 

Mi jellemzi kiadói irányvonalukat?

 

– Olyan általános képet szeretnénk nyújtani, amelyből megérthető, hogy a Szentszék érdeklődik az egész világ iránt, szilárd az elveiben, de mindenkivel törekszünk baráti kapcsolatokat ápolni. Montini (VI. Pál pápa – a szerk.) 1961-ben, az újság századik születésnapja alkalmából mérleget vont, és azt mondta, az újságot baráti kapcsolatok és nyelvezet jellemzi. Való igaz, az Osservatore akkor is igyekszik, hogy senkit meg ne sértsen, ha vitát nyit; nem támadunk, még akkor sem, ha nem örülünk valaminek. Igyekszünk a tényeket közvetíteni.

 

Vannak a lapnál tabutémák?

 

– Egyetlen téma sincs kizárva, de természetesen nekünk is válogatnunk kell a naponta érkező számtalan hír közül, és választásaival az újság egy hozzáállást kíván kifejezni.

 

A pápa közvetlen kapcsolatban áll a szerkesztőséggel? Fordul Önökhöz kérdésekkel, észrevételekkel?

 

– Amikor akar, igen, hiszen a pápa a kiadónk. Ez vagy közvetlen formában történik, vagy a munkatársain, legfőképpen az államtitkárságon keresztül. Mi tőlük függünk közvetlenül.

 

Lehet tudni, hogy a pápa milyen típusú kérdésekkel keresi meg Önöket?

 

– Inkább észrevételekről van szó, általában a hírekkel kapcsolatban. Igazából nem túl gyakoriak az ilyen esetek, és ez azt jelenti, hogy „no news is good news” („jó hír, ha nincs hír”), vagyis a dolgok elég jól mennek.

 

Önök is építik a pápa image-át?

 

– Erről ő maga gondoskodik.

 

Ferenc pápa hatására megnőtt az érdeklődés az újság iránt?

 

– Szerintem igen. Az Osservatorét többször idézik, mint korábban. Ha kis mértékben is, de nőtt az eladásunk, jóllehet nem egy populáris újságról van szó. Az a tény szintén beszédes, hogy Magyarország részéről is most jelentkezett igény egy válogatás megjelentetésére. Igaz, egy ideje már gondolkozhattak rajta, de a tény, hogy Ferenc pápa első évében valósul meg, valamiképpen emblematikus jelenség.

 

Vannak, akik azt mondják, hogy még a világi vagy az ellenségesebb sajtó olvasói körében sem vív ki elismerést, aki támadja Ferenc pápát. Ezt a változást Önök is érzékelik? Csökkentek a kritikus hangok?

 

– Mióta az Osservatorénál vagyok, soha nem érte támadás az újságot, a viták is nagy tisztelettel zajlanak. Olyan kritikát kapott a lap, hogy túl visszafogott: szilárd az elvekben, de visszafogott a megjelenésben.

 

– Visszafogott, vagy olykor egyenesen művészi igényű.

 

– Már a második évében jár legutóbbi kezdeményezésünk, a Donna, Chiesa, Mondo (Nők, Egyház, Világ) című női havilap, amely az Osservatore mind a hét nyelvén megjelenik, és nagy érdeklődést keltett, mivel világunkban egyre fontosabb a női szempont, illetve látásmód. Ennek a kiadványnak a grafikai része igen kidolgozott. Van egy nyolcvanas éveiben járó nápolyi grafikus, aki minden alkalommal művészeti alkotást rajzol a Donna, Chiesa, Mondo számára.

 

Egy utolsó kérdés: eddig is ismerős volt az Ön számára az Új Ember hetilap neve?

 

– Meg kell vallanom, hogy most hallottam róla először, az Osservatore magyar válogatására vonatkozó megkeresésükkor. Nagyon örülünk ennek az együttműködésnek, és megragadom a mostani alkalmat, hogy köszönetet mondjak érte.

 

,Szigeti László
Fordította: Szentirmay Piroska
Fotó: Bókay László