Csónakok
Az ő pályája is nagyjából úgy indult, mint általában kortársaié: festészeti tanulmányait a Fővárosi Mintarajziskolában kezdte, majd a Müncheni Akadémián folytatta. Természetes volt, hogy akkoriban ő is végigjárja azt az utat, amelyet egy festőnövendéknek kellett. Műtermi stúdiumok, rajztanulmányok, híres reneszánsz mesterek képeiről készült másolatok – ezeken minden kezdőnek keresztül kellett mennie. Tulajdonképpen jól is volt ez így, hiszen a szakmát meg kellett tanulni, ismerni a művészeti anatómiát, a perspektívát, az arányosságot. Nagyszerűen példázza ezt a Várkert Bazár Koszta-tárlatán látható, remekül megrajzolt stúdium, egy életnagyságú, álló férfiaktról készült szénrajztanulmány 1890-ből, a müncheni évekből. Hasonló, mint amilyet a fiatal Csók István rajzolt szintén szénnel egy fekvő férfi modellről ugyanebben az időben, ugyancsak a bajor fővárosban. Ez a kép évtizedekig a Magyar Képzőművészeti Főiskola folyosóján volt látható, tavaly pedig a gyűjteményes Csók-kiállításon, ugyanitt.
A Várkert Bazár műtörténészei végigvezetnek minket Koszta jelentős művészi korszakain a kezdetektől a mester utolsó időszakáig. Láthatjuk a Mátyás fogadja Beatrixot című képet 1906-ból és egy nagyméretű másolatot, amelyet a reneszánsz Filippino Lippi után készített a fiatal művész a firenzei Uffizi képtárban őrzött festményről. Ennek az időszaknak egyik legjelentősebb alkotása mindenképpen a nagyvonalúan megfestett, tömör megfogalmazású Háromkirályok, mely kissé alulról láttatja az egyszerű eszközökkel ábrázolt jelenetet. Robusztus alakok hajolnak a Kisded és Mária fölé a napsütötte, zöldellő tájban – „súlyos tömegek lomha ritmusa”, olvashatjuk a falon a magyarázó szövegek között.
Koszta József, ha megmarad a korabeli akadémikus stílusnál és képalkotásnál, amely akkoriban teljesen elfogadott volt a művészeti akadémiákon és a szalonok kiállításain, és nem akar kitörni ebből, akkor valószínűsíthetően már mindenki elfelejtette volna. Azonban mint a Háromkirályok is bizonyítja, és ahogy a teremben továbblépve szintén jól látszik: ő mindenképpen a saját útját akarta járni. Munkássága az 1910-es évektől teljesedett ki igazán. A plein air, a természet előtti festés, amelyet a francia barbizoniak már a XIX. század vége felé gyakoroltak, Koszta Józsefnek is munkamódszerévé vált. „Néha tízszer is kimegyek ugyanahhoz a témához, odahaza alig korrigálok rajta valamit, csak a természet előtt szeretem festeni a képet” – írta 1932-ben. Ecsetje nyomán nagy olajképek születtek, magasra állított horizont alatt földeken dolgozó asszonyokat, mezei munkásokat láthatunk. Jean-Frannnnçois Millet Kalászszedők című képére emlékeztetnek. Remekül megkomponált alkotások ezek, melyeken egyszerű témák, az alföldi tájban élő parasztok hétköznapjai elevenednek meg. Koszta Szentes közelében bérelt tanyát, oda járt ki festeni – a közelben magasodó szélmalmokhoz és cigányputrikhoz. Itt született például az Alföldi táj szélmalommal vagy a Beregháti részlet című kompozíciója. Persze nem hiányzik a tárlatról fő műve, a Muskátlis kislány című örökbecsű alkotása sem.
Színvilága egyre erőteljesebb, kontrasztosabb, mély, sötét tónusok jellemzik, a világító fehérek szinte ordítanak a jellegzetesen sík vidéki táj hangulatában. „Az izzó magyar táj perzselő hőségét árasztják ezek a festmények, főként azok, amelyeken a mélyárnyékok tüzes sebekként égnek bele a hajladozó parasztasszonyok izmos karjaiba, arcába” – láthatjuk a kiállítás magyarázó szövegei között. Koszta életművében például a kukoricatörés témakörében számos kép született, a kiállításon kettőt is láthatunk belőlük.
„Őstehetség” – hallottam néhányszor képzőművész tanáraimtól diákkoromban. Koszta József is efféle volt, vagy legalábbis valamiféle őserő sugárzott belőle és főleg műveiből. Azon kevés magyar festő közé tartozott, akit mind a mai napig elismernek a szakmai körök, a pályatársak és a teoretikusok. Festményei belső indulattól fűtöttek, alkotójukat jellegzetesen magyarnak tartották szerte a világon: olyan színgazdag koncentrátumok e képek, amelyek mély értelműen és tömörségükben is frappánsan adják vissza e nép és az általa lakott táj összetett és kontrasztokban is megfogalmazható karakterét.
Koszta a körülötte lévő szűkebb falusi világot választotta témájául, távol állt tőle a nagyvárosi nyüzsgés. Idősebb korában végképp magányosan élt, egyetlen társa felesége, Annuska volt, aki nagyszerű modellnek is bizonyult. Festményei a realizmus talaján született, impresszionisztikus művek, egyre inkább színes foltokban fogalmazott, az ecsetvonásokat szinte nem is tudjuk nyomon követni a vásznakon. A közönség gyakran szóvá teszi, hogy a képen nem az van, amit ők látnak; Koszta azt mondja: „Csodálkozom rajta, ha azt mondják, hogy nem olyan a kép, mint ahogy a természetben van, pedig én csak azt csinálom, ami ott van. Persze nem szoktam nézni a részleteket, hanem az egészet. Nem egy színt, egy tónust külön, hanem együtt a mellette levővel. Így aztán az ég azért sötétebb, hogy a fehér fal, amelyre rásüt a nap, »kiblicceljen« (kiragyogjon). A képen a természet együttes megjelenése legyen” – vallotta 1932-ben.
Azonban a Szentesen élő festőt korántsem csak tájak érdekelték, témái ennél sokkal szélesebb körben mozogtak. Külön fejezetet jelentenek az Annuska-képek, modelljük nyilván mindig „kéznél volt”, és hol tányértörlőként, hol olvasó nőként vagy éppen egy szép sállal vagy egy cicával jelenik meg. Koszta egyszerű cserepes virágos csendéletei, orgonás üvegvázás képei megkapó látványt nyújtanak. Kiállított önarcképei egy kemény férfi arcvonásait mutatják különböző életkorokból.
„A magyar táj színei, hangulatai annyira lenyűgöző hatással vannak rám és annyira idekötnek, hogy úgy érzem, másutt nem is igen tudnék dolgozni. Annyira magáévá tett és áthasonított a magyar föld varázsa, hogy talán élni sem tudnék már nélküle” – fogalmazott 1933-ban.
Kétségtelen, hogy képeiről csak úgy sugárzik a szenvedély. „Olyan felindulásban dolgozom, hogy egyszer holtan fogok összeesni a festőállvány előtt” – írta 1937-ben. Minden politikai rendszer elfogadta, megbecsülte munkásságát, 1948-ban Kossuth-díjjal tüntették ki. Nyolcvannyolc éves korában, 1949-ben hunyt el szentesi magányában. Gink Károly halála előtt pár héttel örökítette meg fényképén a nagy magyar mestert.
A tárlaton széles körű áttekintést kaphatunk Koszta József egyedülállóan magyaros művészetéről. A vele készült interjúk egyikében 1932-ben szavakba öntötte a lényeget, amely alkotásaiból ma is sugárzik: „A kispekulált hideg képeket nem szeretem. A művészet szóljon a lélekhez.”
(Koszta József kiállítása a Várkert Bazár Testőrpalotájában látható április 17-éig.)
