Hogy a „jó szerencse” többször utat nyitott az Örök Városba, a felkészülés a régi lázban történt, amikor először szálltam vonatra, s csupán egy útikönyv volt az eligazítóm. Minden utazás – később a családommal – meglepetést hozott, utcaszögletek, kutak látványát, s az ég kékjében – elolvadón – zenék sugalmát, hogy a látás hallássá, a hallás látássá változzék. Mert Rómában játszanak az idősíkok, az emlékek, és nem múlik egyik sem a másik nélkül. Augustus ara pacisa (békesség oltára) fölött a Bambino – a gyermek Jézus bazilikája nyit ajtót, a Borghese kertjében a római kút Rilke verssorait csevegi: Két kútkagyló, az egyik magasabban, / egy régi márványlapon áll, / s a felsőből a víz lehajlik halkan / a vízhez, mely odalennt várja már, / s a halkszavúnak úgy hallgat elébe, / hogy mutatja sötétség s föld megett / meghitten, mintegy tenyerére téve, / mint ismeretlen tárgyat, az eget.
A tárgyköltészet finom remeke ez, kőbe-vízbe rejtett transzcendens, amely túllép látványon és felszínen. Róma intimitása és kútjai erről mesélnek, hallgatva, gügyögve víznyelven, mint Ungaretti játékos kútversében. A könnyed komolyság a Város stílusa, hogy a katakombákban s a legmélyebben élő léttérben finoman hitelesítődjék a „szent békesség”. Dávid Katalin, a művészettörténész keresztény tolla kell Róma megörökítéséhez.
Magam is kerestem azokat a lábnyomokat, amelyek a Quo vadis-kápolnában láthatók, s amelyekről a sekrestyés öntudattal (szinte féltékenyen) mondogatja: „Ezek Jézus hiteles lábnyomai, melyek igazolják a Péterrel való találkozását, amikor az apostolfő megkérdezte az Urat: Quo vadis? – Hová mégy? Péter kifelé tartott a városból. Jézus befelé. A válasz: Megyek Rómába, hogy újra keresztre feszítsenek – minden kornak szól. Ez is Róma titka – néz maga elé a hűséges templomőrző, majd mindjárt hozzáteszi: – Ha másik templomban is mutatnak nyomokat, ne vegyék komolyan. Ezek az eredetiek…”
Érzékenyen fűzi hozzá a művészettörténész: „Meggyőződésem, hogy velünk van, hogy kísér az Üdvözítő, hogy vigyáz ránk, s bár ez a nagy földkerekségre igaz, itt, a római miliőben kap igazán hitelt.”
Éppen a legendák által, hiszen azoknak mélységéből is az igazság szólal…
Amott a Porta Latina – a régi kapu, lejjebb Scipio Africanus, Hannibál legyőzőjének sírja. A régészet mindent feltár; idők kezében a régészásó, a seprő, s igazán nem nehéz megvallatni a földet, melyet kezdettől nekünk szánt a Teremtő.
Dübörög, zajlik a római forgalom, de még akad jó néhány megbúvó hely, ahol a „fogvatartott történelem” elmond mindent: idéz és időszerűsít. Hiszen semmi sem új a nap alatt, és „Jézus Krisztus ugyanaz tegnap, ma és mind örökké”.
