Nagyon fontos, hogy a lelkipásztorok a hit örök igazságait a saját személyes hittapasztalatuk révén konkretizálják a plébánia hívei számára. A hagyományos szavak és formulák – mint engesztelő áldozat, Krisztus megváltó áldozata, eredeti bűn – ma önmagukban értelmezhetetlenek az emberek számára. Nem szorítkozhatunk tehát ezekre a formulákra, amelyek igazak ugyan, de nem illeszkednek a mai világ kontextusába. Ezeket a szavakat „le kell fordítanunk”, hogy igehirdetésünk a mai emberhez szóljon.
Ne feledjük: az apostolok egyszerű galileai halászok, kézművesek voltak, különösebb felkészültség híján, anélkül, hogy ismerték volna a hatalmas görög-római világot. Mégis eljutottak a birodalom minden részébe, és még azon túl is, egészen Indiáig. És Krisztust hirdették: egyszerűen és azzal az erővel, amellyel az igazság bír. Ne veszítsük hát el az igazság egyszerűségét! Isten létezik, és nem egy elméleti, távoli lény, hanem közel van, beszélt velünk – beszélt velem. Mi nem gondolatmeneteket ajánlunk, nem egy filozófiát képviselünk, hanem egyszerűen azt az Istent hirdetjük, aki cselekedett – aki általam is cselekedett.
Segítenünk kell a híveket, hogy megértsék: a hit nem valami múltbeli dolog, hanem ma is megmutatja az utat, megtanít emberként élni. Fontos, hogy az emberek a plébánosukban valóban azt a lelkipásztort lássák meg, aki szereti őket, és segíti őket ma is meghallani Isten szavát, megérteni, hogy Igéje hozzájuk szól, nem a múlthoz vagy a jövőhöz. Hogy segítse őket a szentségi életben, az imádság megtapasztalásában, Isten Igéje hallgatásában és az igazságos és szeretetteljes életben. Merthogy a keresztényeknek kovásszá kellene lenniük a számos problémával küzdő, sok veszélyt és romlottságot hordozó társadalomban.
A plébániának „szavak nélkül” is missziós küldetése van. Olyan emberek közössége, akik valóban igaz életet élnek. És ezáltal tanúsítják, hogy lehetséges úgy élni, ahogyan az Úr mutatta. Nagyon értékes azoknak a közösségeknek és személyeknek a tanúságtétele, amelyek és akik életvezetésükkel láthatóvá teszik, hogy ez az élet – valóban élet. Az élet tanúságtétele ugyanis elengedhetetlen ahhoz, hogy hitelessé tegyük az Igét: hogy az ne csak szép filozófiának, netán utópiának tűnjék, hanem valóságnak.
Helyet kell biztosítanunk azok számára, akik Istent keresik, hogy megtapasztalhassák a hitet. És ez a plébánia egyik feladata lehetne: befogadni azokat, akik nem ismerik a tipikusan plébániai közeget. Nem lehetünk elzárkózók. Meg kell nyílnunk, és olyan közeget kell kialakítanunk, amelyben lehetővé válik a közeledés. Aki ugyanis távolról érkezik a hit felé, nem tudja azonnal megtalálni a helyét a kialakult plébániai életben, amelynek megvannak már a maga szokásai. Az ilyen ember számára ott eleinte minden kissé furcsa és idegen. Meg kell teremtenünk azt a közeget – a régi egyházban a katekumenátus névvel illették ezt -, ahol el lehet kezdeni Isten Igéje szerint élni, követni azt, érthetővé és realisztikussá tenni, a valós élettapasztalathoz közelíteni.
