Vonatkozik ez Albert Gáborral, Kossuth-díjas írónkkal s korunk egyik jelentékeny gondolkodójával és irodalomszervezőjével kötött, legendásan szép házasságára is, amely ugyanabban az esztendőben, 1954-ben kezdődött, mint munkája a Magyar Rádió Irodalmi Osztályán. Érvényes e jellemzés a férje szűkebb pátriájához, Baranyához, annak fővárosához, Pécshez, s a rangos Pannónia könyvek sorozathoz kötődő, sok szép művet termő kapcsolatára is.
A szerző így vall ezekről a gyakori nehézségek, politikai és egyéb korlátozások ellenére is nagyon szép, termékeny, nem csupán műsorok sokaságát, de mély barátságokat is eredményező, megtorpanást és kifáradást nem ismerő évtizedekről: „1954. július 14-én szerződtettek a Magyar Rádió Irodalmi Osztályára szerkesztőnek. 2008 nyarán nyugdíjas voltam, dolgoztam mégis, szerződés nélkül, de rendszeresen. Akkor alakították át a Rádiót, megszűnt a Legendás irodalom műsorideje, megszűntek a heti versműsorok. Nem dolgozhattak nyugdíjasok, lassanként szerkesztők sem, az Irodalmi Osztály néhány szerkesztőre zsugorodott (…) Mikor elkezdtem, még nem voltam 22 éves, éppen elvégeztem az egyetemet, 76 évesen fejeztem be, akkor sem teljesen, mert műsoraim leírását és publikálását máig folytatom, 2014-ben, 60 évvel azután, hogy kaptam egy íróasztalt, egy telefont, megismertem a stúdiómunkát.”
Írásom e pontján nem hallgathatom el: ha rajtam múlna, az összes média szakos egyetemista kezébe, de főleg szívébe és agyába beleplántálnám Albert Zsuzsa valamennyi rádiós könyvét. Sőt, e könyveket színvonaluk és gazdagságuk méltóvá teszi arra, hogy szakdolgozatok, doktori disszertációk szülessenek belőlük, de államvizsgatétel mindenképpen. Hiszen írójuknak sikerült az, ami nagyon keveseknek: a praxis (vagyis: a gyakorlat) és a gnosis (az elméleti tudás) harmonikus, gördülékeny, olvasmányos összeegyeztetése. Valósággá vált tehát a Szilágyi Erzsébet Gimnázium egykori ifjú gyakorló tanárának szóló tanítványi prófécia: „A tanárnő egész népét fogja nem középiskolás fokon tanítani.” Így summázta egyik kedves tanítványa annak a megtartó pályaelhagyásnak a hírét, hogy Zsuzsa nem a katedráról, hanem a mikrofonon keresztül vállalja az irodalom tanítását és megszerettetését másokkal.
Ez a könyv tehát párhuzamos életrajz a javából: a Magyar Rádió Irodalmi Osztálya életének személyes hangú, de soha nem személyeskedő krónikája, s egyben egy művelt, érzékeny irodalmi rádiós és ugyanakkor József Attila-díjas költőnő önéletírása. Tekintettel arra, hogy a 60-as évektől a Pécsi Rádiónak, majd a 70-es évek második felétől a Magyar Rádió Irodalmi és Ifjúsági Osztályának állandó, hűséges külsőse voltam, nem csupán a kötet pompás, életteli írógalériájának főszereplőit ismerem, hanem Albert Zsuzsa valamikori főnökeit, kollégáit is, mert sokukkal dolgozhattam együtt. Nagycsaládos magyar költőként pedig tudom, hogy milyen jelentősége volt ifjú anyakoromban a példás pontossággal és gyorsasággal kiutalt rádiós honoráriumoknak, amelyek egy-egy hó végi élethelyzetben nem csak nekem, nekünk segítettek, de egy olyan költő-angyalnak is, amilyen Pilinszky János volt.
A könyvben megjelenő íróportrék hitelességét növelik a bemutatott szerzők versei éppúgy, mint a költő Albert Zsuzsa hozzájuk, róluk írott prózai és lírai főhajtásai, a finom és találó íróportré-grafikák és pillanatfotók, s jó néhány autográf kézirat fotómásolata. E kincseskamra anyagában sok részletet jelöltem meg, de úgy érzem, a legméltóbb az a befejező epizód, egy gyönyörű hitvesi és pályatársi rekviem, amelyben élete nagybetűs Társának, Albert Gábornak állított emléket a szerző. Nézzük, hogyan idézi föl férje utolsó, kettejük közös hitvallásához nagyon illő szolgálatát, egy sodró erejű előadást, amely jó két héttel a halála előtt, a reformáció 500. évfordulóján hangzott el: „Most felment a színpadra, és olyan csodálatos előadásban mondta el a magyar reformáció lényegét, hogy lángolt az egész terem vele együtt, s jöttek utána hozzá boldogan, akik ennek tanúi voltak, mert csodát láttak, bár nem tudták, hogy őt utoljára látják.” Ugyanez az esemény földereng Albert Zsuzsa A hatvannegyedik év – Albert Gábor emlékezete című vers-rekviemjének nyitó versszakában is:
Jött az Ismeretlenből, elsöpört mindent maga körül
Mint ha elalszol, és aztán felébredsz, mintha
nem is volt volna éjszaka.
Egy pillanat Semmi és másik Semmi között.
Most itt fekszik szálfa vékonyan
mint zászlórúd, amire föltekerték a zászlót
fehéret, mert legvégül békét kötött
de előtte égig lángolta énekét.
(…)
A két évvel ezelőtt eltávozott férj és alkotótárs (s számtalan evezőstúra jókedvű, sportos társa) „égig lángoló énekéhez” méltó Albert Zsuzsa minden munkája, így a nagyon sokunkat megajándékozó mostani remeklése, Az ötvennegyedik év is. Amelynek alapján joggal nevezhetjük őt a Magyar Rádió Kőmíves Kelemennéjének, hiszen sok tudása, munkája, szeretete beépült a Bródy Sándor utcai régi s a Pollack Mihály téri újabb rádiós épületárvák falaiba.
Végül érdemes odafigyelnünk a Somos Miklós festményének felhasználásával készült, a tartalomhoz nagyon méltó címlapra.
(Albert Zsuzsa: Az ötvennegyedik év, 1954–2008. Pro Pannonia Kiadói Alapítvány, Pécs 2019)
