A III. században egy Dura-Európosz nevű közel-keleti kisváros zsidósága keresztény hitre tér, a zsinagógát keresztény templommá alakítják át, és az épület belső falaira a hit nagy eseményeit festik fel – a liturgia tere amolyan élő és megfestett „katekizmussá” lesz. Ez a szakrális festészet fejlődik tovább a katakombák eucharisztikus tereiben: az elhunytak üdvéért tartott misék termeinek falán a feltámadt Krisztus asztala körül ott az egész imádkozó egyház; a ravennai kora középkori bazilikák mozaikjai az égi liturgiát egyetlen képben kapcsolják össze az éppen zajló szentmise „sajtófotójával” és az oltáriszentség ószövetségi előképeivel.
A konstantini szabadság után az új liturgikus épületeket (kápolnák, templomok, bazilikák) drágakövekkel, márványfaragványokkal kezdik díszíteni. A VI. század második felében megszülető klasszikus római liturgikuskönyv, a Sacramentarium Gelasianum Vetus a kezdetleges iniciálék mellett számos lapszéli ábrán stilizált képeket tartalmaz a teremtett világról.
A kitűnő irodalmár, Szent Damazusz pápa a IV. század elején gyönyörű epigrammákkal és rövid orációkkal emlékezik meg az egyház jeles vértanúiról. E szövegek egy része hatással lesz a miseszövegekre. Az ő nyomdokain Nolai Paulinus, Venantius Fortunatus, Sedulius és mások is ontják a szebbnél szebb himnuszokat a liturgia nagy ünnepeire – ezek jó részét ma is használjuk.
Nagy Szent Gergely pápa énekgyűjteményt állíttat össze, és hivatásos énekesekből szkólákat alapít a liturgikus szolgálat méltóságának emelésére. Egy, a VII. századból fennmaradt itáliai kisvárosi sekrestyeleltár szerint a misén használt fémtárgyak már igényes nemesfémből készülnek. A liturgia nem lehet más, csak szép, ám hogy ez a szépség ne válhasson a szubjektív szépségeszmények zsákmányává, az egyház konkrét szabályokat, kánonokat fogalmaz meg, amelyek elég tág teret adnak a különböző művészi ízlések békés egymás mellett élésének, és ez így „méltó és igazságos”.
