Ám a társadalom és a piaci érdek azon iparkodik, hogy életünknek csupán a fiatal éveire tekintsünk „napos oldalként”: csak addig vagy jó és értékes, amíg feszesek a formák, éles az elme, sima a bőr és kívánatos a test. Az emberi lét valósága azonban merőben eltér ettől az ideától: életünk hajnala, reggele, dele, délutánja, alkonyórája és éjszakája egyforma súlyú, egyformán átmeneti, és egyikben sincs több esély a boldogságra, mint a másikban. Az önzést, a fiatalság bálványozását, a hedonizmust azonban iparszerűen támogatják a különféle rendszerek és intézmények. Elég csak arra gondolnunk, milyen másképpen költekezik egy huszonkilenc éves fiatalember, mint egy kétgyerekes családapa – beszélgetett nemrég a Sapientia Főiskolán erről a témáról Papp Miklós morálteológus, görögkatolikus pap, Kézdy Anikó és Somogyiné Petik Krisztina pszichológus.
Ki a középkorú?
Alapvetően a negyventől hatvanéves korig terjedő életszakaszt nevezzük érett felnőttkornak. Ebben az időszakban elkerülhetetlen a szembenézés az öregedéssel, az elmúlással, a saját halálunkkal. Akik gyerekkoruk óta tudatosan megélik személyiségük folyamatos fejlődését és változását, azok számára nem jelent feltétlenül komoly krízist ez az életkor. Ám sokan vannak, akiknek nehezen meghatározható rossz közérzetük van. Egyeseknél gyakran tapasztalható vád, önvád, félelem, kételkedés, elégedetlenség, üresség és unalom, melyek mindegyike az illúzióvesztésre vezethető vissza. Illúziónak nevezzük mindazt, amiért egykor lelkesedtünk, hittünk benne, mára viszont már „nem hoz lázba”. Az illúzióvesztés oka lehet az is, hogy egészen másképpen alakultak a dolgaink, mint ahogyan annak idején megálmodtuk. Az emberben erre az életkorra többnyire megszületik a felismerés, hogy van még ideje a földi létből, ugyanakkor már látja az élet végességét is. A rossz közérzetnek számos oka lehet, ezek között a legjellemzőbbek a biológiai változások: deresedő halánték, megereszkedett pocak, romló memória, hanyatló szexualitás és gyengülő fizikai erőnlét – hogy csak a legáltalánosabb tüneteket említsük. Egy egészséges családban a haláltudat kiskorunk óta része az életünknek, a fiatalság bálványozása mégis sokáig elfedi mindazt, ami a szenvedésről, elmúlásról, fájdalomról szól. Ezért inkább csak az életünk közepe táján – részben a testi tünetek hatására – fogjuk fel igazán: nem az óra ketyeg, hanem a saját életünk ideje múlik. Ebben az életkorban érdemes tudatosan odafigyelnünk arra, hogy ne lopjuk se a mások, se a magunk idejét, és olyan értékek mentén létezzünk, amelyek túlélnek bennünket.
A létra tetején
Az érett felnőttkor a társadalmi szerepvállalás, a munka, a hivatás területén is feladat elé állít bennünket. Ha sokat másztunk már a létrán kitartóan felfelé, megállhatunk körülnézni és leltárt készíteni: Ide akartam eljutni? Egyáltalán erre a létrára akartam felmászni? Arra a másikra pedig már nem juthatok át? „Rossz létrának” nevezhetjük a megvalósulatlan álmok halmazát – ahogyan Karinthy szól erről mesterien. Ám nemcsak az okozhat nehézséget, ha „rossz létrára kapaszkodtunk”, hanem számtalan egyéb körülmény is megnehezítheti ezeket az éveket. Ha valakinek serdülő- és fiatal éveiből hiányoznak a határozott saját döntések, vagy ha valakit túl sok veszteség, gyász, trauma ért, annak nehezebb megélnie ezt az életkort, mert krízis vagy kérdés esetén nincs igazán mihez visszanyúlnia. A csúcsról, a létra tetejéről körültekintve valóban nem vezet tovább út felfelé, csak lefelé. Ám ha ebből a magasságból meglátjuk a távlatokat, és számolunk a megtartó szárnyak lehetőségével is, akkor termékeny és teljes lehet életünk hátralevő szakasza. A középkorú ember sokszor igen nehéz keretek között mozog: egyfelől a szüleit ápolja, majd gyászolja, másfelől a serdülő vagy éppen kirepülő gyermekével próbál jó viszonyt fenntartani. Sokszor az istenkapcsolatunkat is „kinőjük” ilyenkor. Nem félredobjuk vagy továbbadjuk, éppen ellenkezőleg: mélyebb, komolyabb, nagykorú kapcsolatra vágyunk a teremtő Istennel. Bátran változtathatunk mindazon, amin érdemes, és megszabadulhatunk mindattól, ami felesleges. A tagadás, a kivetítés, a menekülés mind-mind a fejlődés zsákutcái – tudatlanságból, dacból vagy lustaságból mégis sokszor besétálunk ezekbe a csapdákba. Sokan gondolkodnak úgy, hogy legegyszerűbb, ha nem veszek tudomást a koromról, a ráncaimról, a hurkáimról, a rossz érzéseimről. Gyakori reakció a kivetítés (az úgynevezett projekció) is. Ilyenkor az ember a környezetét – a házastársát, a munkahelyét – teszi felelőssé azért a helyzetért, amelyet saját magában kellene megváltoztatnia.
A tagadás egyik leggyakoribb oka a félelem és az időnyerés kényszere. Sokszor találkozhatunk azzal, hogy életük delén járó férfiak és nők csinosabbnak, trendibbnek kívánják láttatni magukat, mint a húszévesek. Sokan szeretnék fenntartani a fiatal test örökkévalóságának illúzióját, amely bizonyos tárgyak megszerzésében, a test kényszeres javítgatásában, plasztikázásban vagy a házastárs lecserélésében nyilvánul meg. Ahhoz, hogy ezeket a zsákutcákat elkerüljük, szükségünk van a múlt erejére. Arra, hogy életünk minden pillanatát, valamennyi szakaszát tudatosan, teljes odaadással éljük meg, és ne csak túléljük. Aki visszafordul a zsákutcák felé, annak legtöbbször hiányzik valami, ám amikor pótolni akarja ezt a hiányt, teljesen elszakad a valóságtól. (Hiszen egy új feleség vagy férj nem életváltás, pusztán díszletcsere.)
Át a sivatagon
Az öregedéssel farkasszemet nézve jön a kérdés: merre érdemes kimozdulni ebből a statikus, nemegyszer félelmekkel teli állapotból? Amikor meglep bennünket a Semmi, a létezés unalma és egykedvűsége, akkor át kell kelnünk a sivatagon. A lényeg: nem visszafordulni, nem halogatni, nem mástól várni a biztató szót, hanem továbbmenni. Nem szabad megijedni és kapkodni (elválni, megcsalni). Fontos, hogy az ember higgadt maradjon, és kitartson elhatározásaiban (imádkozni és dolgozni), még ha olykor nagyon kietlen is ez az út. Nem jó becsapni magunkat (például azzal, hogy még csak nemrég múltunk húszévesek). Tudatosan át kell tekintenünk eddigi életutunkat, és leltárba vennünk minden életmozaikot. Hogy miért éri meg mindez? Mert Isten nem az út végén vár ránk, hanem mindvégig velünk van. Ezért nem érdemes ifjúkori, lázadó forradalmárként perlekednünk Istennel. Felnőtt, érett emberként törekedjünk a bizalommal teli párbeszédre Istennel.
Spirituális fordulópont
Nihil sub sole novum – nincs új a nap alatt. Ebben az életkorban sem kapunk új kulcsokat az élethez, csupán ember és Isten párbeszédének új szakaszába lépünk. Sok mindenről szeretnénk azt gondolni, hogy „velem ez nem történhet meg”, vagy „én ezt másképp csináltam, csinálom”. A végén mégis ugyanaz az eredmény. Ezért életünk derekán az a legfontosabb, hogy tudatosítsuk magunkban: sosem késő változtatni. Földi létünk minden szakasza, valamennyi pillanata ugyanolyan fontos, egyik kor sem hagyható ki a személyiség fejlődésének útjából, ezért el kell fogadnunk és meg kell élnünk a középső életkorral járó ellentmondások okozta feszültséget is. Ezekben az évtizedekben egyszerre érzékelhető fiatalság és öregség, destruktivitás és kreativitás, férfiasság és nőiesség, kötődés és elengedés. A paradoxonok – melyek hitünket is áthatják – részei az életünknek, és ha nem kiirtani, hanem elfogadni akarjuk őket, s megtalálni a helyüket az életünkben, akkor továbbvezetnek. Eljuttatnak a középéletkor érett „királyi” méltóságába, amelyben csökken az ösztönök ereje, a harag indulata, de nő a személyesség varázsa és a megbocsátás. A férfi gyengédebben és gondoskodóbban kötődik a családjához, a nő pedig határozottabbá válik. Lényeges, hogy mindkét fél egymást támogatva és erősítve tudjon jelen lenni a megváltozott életállapotokban is.
Ez az ellentmondásokkal, nehézségekkel és érett, mély örömökkel teli korszak életünk delelője, csúcsa. Ahogyan Pilinszky mondja: „Az ember itt a földön nem is anynyira lépésről lépésre vándorol, mint inkább keresztről keresztre száll.”
