Fotó: Mészáros Ákos
Az üveg mindennapos része az életünknek: szinte észre sem vesszük, pedig ablaküvegen át nézünk az utcára, és a legtöbbször üvegpohárból iszunk. Ezt az ősrégi anyagot, amelyet olyan természetesnek tartunk, már az ókori föníciaiak is ismerték. Idősebb Plinius írta le először, hogy az üveget állítólag egy véletlen folytán a Földközi-tenger partvidékén fedezték fel, és onnan terjedt el világszerte. Ennek a titokzatos anyagnak a valóságos története azonban az idők homályába vész.
Eleinte dísztárgynak tekintették az üveget. A műhelyek csak később készítettek belőle használati tárgyakat, és csupán a XIX. század végén, az iparszerű tömegtermelés megjelenésével különült el egymástól az üveggyártás és az üvegművészet.
A rendszerváltás óta a művészi üvegkészítés gyakorlatilag megszűnt, a gyárak végleg bezártak, vagy kisebb vállalkozásokra estek szét, s csak épphogy működnek itt-ott. Néhány magánkezdeményezéstől eltekintve alig léteznek Magyarországon működő huták, üveges műhelyek. Az ambiciózus üvegtervező művészek nehezen találnak lehetőséget terveik kivitelezésére.
A múlt hónapban Szentendrén jártunk, ahol Smetana Ágnes üvegművész, vagy ahogyan ő nevezi magát, női üvegszabó vendégei lehettünk. Már a környezet is varázslatos: a kissé hűvös téli estén egy patak partján álló amolyan mézeskalács házikó alsó szintjén berendezett műterembe érkezünk. Apró tárgyak mindenfelé: a falakon, az asztalon, a pici faliszekrények polcain. A csecsebecsék és porcelánfigurák között egyszer csak különleges üvegtárgyak, színes díszedények tűnnek fel – Smetana Ágnes művészi üvegei. Sárgás, zöldes színű háttérben bíbor és lila virágok, piros cseresznyék, rozsdaszínű levelek és indák burjánzanak a díszüvegek felületén, erdei hangulatot kölcsönözve a tárgyaknak. Az üveg anyagának segítségével sajátos világot teremtett a művésznő: ezek a tárgyak történeteket mesélnek, nem csupán vázák vagy egyszerű dísztárgyak. Egész kis mikrokozmoszt varázsolnak elénk, minden darab más és más, formájában, színeiben és hangulatában is.
– Honnan jött az üveg szeretete, és hogyan kezdődött? A budapesti Török Pál utcai művészeti gimnáziumban alakult ki az üveg iránti vonzalma? – kérdeztük Ágnest az indulás éveiről.
– Átlagos embernek tartom magam, és kislányként is csupán egy voltam a sok közül. Talán annyiban különböztem a velem egykorúaktól, hogy szerettem álmodozni és rajzolni. Orvosnak készültem, nagyon érdekelt az élet tudománya, a biológia. Amikor eljött a továbbtanulás ideje, az egyik tanárnőm azt javasolta, hogy mivel szeretek rajzolni, próbáljam meg a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolát is. Igen ám, de elfelejtették elküldeni a jelentkezési lapomat, így lecsúsztam a felvételi vizsgáról. A kocka el van vetve, gondoltam, akkor megyek a Martos Flóra Gimnáziumba. Csíkszentmihályi Róbert szobrászművész, aki a Kisképzőben tanított, segített, hogy mégis felvételizhessek. Legnagyobb meglepetésemre felvettek az üveggyári rajzoló szakra, mert azt jelöltem meg. Akkor még nem tudtam, hogy mire vállalkozom, a környezetemben nem volt sem művész, sem kreatív ember. Átlagos család voltunk, így nekem ez egy egészen más világ volt az otthonihoz képest. Nagyon nyitott, liberális szellemiség jellemezte az iskolát. Én meg nem ilyen közegből jöttem, a szüleim katolikusok voltak, a Cecília kórusban énekeltek. A keresztény ünnepeket otthon abban az időben is megtartottuk, amikor sokan túl kockázatosnak tartották ezt. Mindössze ketten voltuk hittanosok egy barátnőmmel, és sok jó káplán volt itt, a szentendrei plébánián.
– Milyen volt a művészeti gimnázium diákjának lenni? Kik tanítottak ott akkoriban?
– A Török Pál utcában számomra minden újdonságnak számított. Vida Zsuzsa volt a vezető tanárunk, akit a mai napig is nagyon szeretek, szoros kapcsolatban vagyunk. Csodálatos négy évet töltöttem az üveg szakon, rengeteg mindent tanultunk, nagyszerű tanáraink voltak, és megismerhettem a különböző üvegtechnikákat. A nyári gyakorlatokat gyárakban töltöttük. Az Üvegipari Művek olyan volt, mint egy nagy család: a gyárak összetartottak, ha például valahol elfogyott valamelyik alapanyag, akkor kisegítették egymást. Nem volt olyan nagy versengés, mint manapság. A szüleim arra neveltek, hogy kitartó legyek, ne adjak föl könnyen semmit. Eldöntöttem, hogy üveggel akarok foglalkozni, a főiskolára is tudatosan készültem. De akkoriban nem mutattam kiemelkedő képességeket. A főiskolán az üvegszakot
Z. Gács György indította el a szilikát tanszéken. Amikor én jártam oda, ő már nem élt. Z. Gács halála után a tanársegédje, Bohus Zoltán vette át az üveg szakot, ő tanított minket Horváth Mártonnal együtt. Az érettségi után egy évig az iskolával szemközti Lombik Üvegipari Szövetkezetben dolgoztam, inaskodtam. Megtanultam pipettát készíteni, záródugót csiszolni, kicsit önállósodtam, és ismerkedtem a munkahelyi kollektívával. Mára a technika szinte felrobbantotta a piacot, az a fajta kézi gyártás, ami akkoriban még létezett, gyakorlatilag megszűnt, mindenütt általánossá vált az automata gyártás.
– Hogyan alakult az élete a főiskolai évek után? Az volt a szándéka, hogy megmarad az üvegnél?
– Igen, nagyon hűséges típus vagyok, úgy megyek a célom felé, mint egy bulldog.
– Hogyan talált rá arra a szecessziós irányra, organikus stílusra, ami a munkáit jellemzi?
– Nagyon sokáig kerestem az utamat, a legmegfelelőbb kifejezési formát, sok mindent kipróbáltam. Ha az ember fiatalként szeretett volna bekerülni egy kiállításra, megnézte, mi a trendi, és a divatirányzatokat követve megpróbált összebarkácsolni valamit, hátha akkor bejuthat a munkájával a legjobbak közé. Ilyenfajta zsákutcákba én is beszaladtam, mert még nem volt elég késztetésem arra, hogy megkeressem a saját stílusomat. Amint ez olyan sokszor előfordul, kívülről érkezett a segítség. Egy szoba-konyhás lakásban laktam, ahová sohasem sütött be a nap, legfeljebb nyáron egy órára. Az udvaron poroló, a falon lőrések, és az én kis szoba-konyhám éppen a kapuval szemközt volt. Mindig arra gondoltam, ha újra kitör a háború, bizonyosan megint idelőnek majd. A rossz fényviszonyok miatt egyetlen cserepes növény sem maradt meg a lakásban, pedig katedrálüveget rakattam az összes ablakba, mert az jobban szórja a fényt. Ekkor támadt az az ötletem, hogy majd én készítek növényeket üvegből. Álmodtam magamnak egy elképzelt kertet, s romolhatatlan virágokat kezdtem ültetni bele, amelyek azt az illúziót keltették, hogy otthon vagyok, a természetben élek.
– Hogyan vált gyakorlattá az üvegnövény-készítés? Hiszen mindennek a megvalósításához műhely is kell, esetleg egy üveggyár. Miként tudta valóra váltani az elképzeléseit?
– Van a magyar üvegművészeknek egy csodálatos alkotóhelye, a bárdudvarnoki alkotótelep. Andor István és Beiczer Judit működtetik. Itt található Goszthony Mária egykori műhelye, saját kápolnával. Mária néni a végrendeletében az ingatlant művészeknek ajánlotta fel. H. Bognár Zsuzsa, aki akkoriban a kaposvári Rippl-Rónai Múzeumban volt művészettörténész, tudta, hogy az üvegeseknek nincs alkotóhelyük. A keramikusoknak van Kecskeméten, Siklóson, a szobrászoknak is léteznek alkotótelepeik, de nekünk, üvegeseknek nem volt. H. Bognár Zsuzsa megkereste az akkori üvegművészeket, Jegenyés Jánost, Házi Tibort, Horváth Mártont. A 80-as években történt mindez. Szerveződni kezdett egy társaság ambiciózus, fiatal magyar üvegművészekből. Szinte rögtön egyfajta családot alkottunk, lejártunk kerítést festeni, suvickolni, építettük és szép lassan birtokba vettük az alkotóhelyet. Az első kemencénk fatüzelésű volt. Én akkoriban tizennyolc-tizenkilenc éves fiatal lány voltam, ott nyaraltam, gyakorlatilag minden időnket ott töltöttük. Komoly kemencék álltak a rendelkezésünkre, elöl is volt egy huta, meg hátul is egy nagy kemence.
Miközben ülünk és beszélgetünk, a fali polcokon sorakozó tárgyak óhatatlanul lekötik a figyelmünket. Apró porcelánkutyus nézeget felénk, egy kis piros masnis csengő lóg az egyik fiók fogantyújáról. Egy másik polcon aranyszárnyú angyalkák imádkoznak önfeledten, kezükben keresztet tartva. Babák és bábfigurák ücsörögnek az asztal mellett egy öreg padon, és egyáltalán nem mellékesen mindenfelől körülvesznek bennünket Ágnes csodás üvegedényei.
– Már nagyon korán eldöntöttem, hogy szeretném megtanulni ezt a szakmát. A nyári szakgyakorlatokat a főiskola éveiben is különböző üveggyárakban töltöttük. Ahová csak mentem, mindenütt szinte családtagként kezeltek. Az üvegfúvó mesterek hamar elfogadtak. Ezt a sokrétű mesterséget csak a gyakorlat során lehet elsajátítani, nem lehet az iskolapadban ülve megtanulni. Mindig igyekeztem megfigyelni a különböző fogásokat. Sokfelé megfordultam akkoriban, Ajkán, Salgótarjánban, nem volt olyan üveggyár, ahol ne dolgoztam, tanultam volna egy ideig.
Ágnes munkáiból egy kis kollekciót láthatunk Budapesten, a nemrég megnyílt Ráth György Múzeumban, a Városligeti fasor 12. szám alatt. Itt kiállított alkotásai ilyen és ehhez hasonló címeket viselnek: Éjjeli erdő, Este a tó partján, Kerek erdő, Szerelem, Rippl-Rónai fái, Hínáros edény. Valamennyi organikus elemekből építkező, mesés hangulatú üvegtárgy, váza. Ágnest régi kapcsolat fűzi az Iparművészeti Múzeumhoz. Már korábban is vásároltak tőle több üvegtárgyat, edényt, vázát.
– Kicsit meg is ijedtem, nem értettem, hogyan kerülök én oda, számomra ez nagyon nagy megtiszteltetés. Az üvegművészetnek valamennyi ága fontos lehet. Pont az a nagyszerű benne, hogy egy ólomkristály váza is lehet szép.
– Éppen úgy vagyunk az Isten kezén, mint az ujjak. Mindenki egy-egy ujj. Egyszer egy nagyon szellemes hasonlatot találtam arról, hogy ki melyik ujj lehet az Isten kezén. A hüvelykujj az öregapa, aki összefogja a dolgokat. A mutatóujj, amelyik mindig mutogat, a mama: menj oda, vidd ki a szemetet – ő a főnök. A középső ujj, a leghosszabb, az igazságkereső. Ő az, aki mindig békít, csillapít: jól van, na, maradj csöndben, beszéljük meg. Ő az, aki mindig fölül tud emelkedni a dolgokon. A gyűrűsujj a szervező: ő hozza össze a házasságokat, valamit mindig létrehoz. És a végén ott vagyok én, a kisujj, akit mindig elküldenek: menj innen, útban vagy! De amikor bedugul a fül, akkor azt mondják neki: Ági, gyere, piszkáld ki! Ebből is látszik, hogy mindenkire szükség van, mindenki érték, kincs.
– Lassan lejár az időnk, haza kellene menni már, de úgy érezzük, még órákig beszélgethetnénk, nézegethetnénk a különleges tárgyakat. Egyelőre azonban búcsúzunk Ágnestől és kis műhelyétől, ettől a mesés, erdei hangulatú világtól.
– Az összes teremtmény közül mi vagyunk a legfontosabbak, mert mi lelket kaptunk ― mondja Ágnes. A lélek táplálkozik, azt éltetni kell. Ahogyan Weöres Sándor mondta: az asszony az éltető erő, a férfi a teremtő erő. Én egy női üvegszabó vagyok. Azt, hogy művész vagyok-e, csak az idő igazolhatja, mégpedig azzal, ha több száz év múlva is lesz a munkáim között egy-egy olyan, amire vigyáznak. Nem attól leszek művész, ha magamra akasztom ezt a címkét. Ahogyan keresztény sem attól leszek, ha azt mondom, katolikus vagyok, keresztény vagyok. Csak visszafele igazolódhat az életem, az, hogy én Krisztust követtem, és a tanítványait. Nagyon sok tanítványa van mindenfelé. Rengeteg tanárom él itt a környezetemben, akiktől tanulom a lelkiséget, miközben a kijelölt utamat próbálom követni valami módon. Majd csak később jön az értékelés. Hogy milyenek is vagyunk valójában, azt csak a mi Atyánk tudja.
