Fotó: Merényi Zita
Különös adomány, amikor egy személyiségen átsugárzik a hivatás. Mintha ő maga is faragva lenne. Átszellemiesített kő. Karakteres, barázdált arc, kiérlelt világlátás, szélsőségektől mentes, szilárd önkép, amelyet mélyről fakadó derű árnyal. Egy szobrász, akivel jó és könnyű beszélgetni. Nyugalmat áraszt, de figyelmet kelt, akárcsak a munkái. Rieger Tibor számára kiemelkedő esztendő 2017. A máriaremetei kisbazilika előtt szeptember 16-án, az ünnepi szertartást követően avatják fel Mindszenty Józsefről készített „jubileumi” szobrát. Hetven évvel ezelőtt, 1947 szeptemberében a hercegprímás vezette a Városmajorból Máriaremetére gyaloglók zarándoktömegét. A hófehér mészkőbe faragott alkotás gipszmintáján túl három hónapon át a kegytemplom szentélyében állt a művész Magyarok Nagyasszonyát ábrázoló szobra is, amelyet a szívének oly kedves csallóközi Királyfiakarcsának ajánlott. Ezért először a gyermekkor tükörcserepeit szedegettük össze.
– Királyfiakarcsa egy pici felvidéki falu. Tizenkét Karcsa létezik, és egy templomuk van. Őrzik azt a rendet, amelyet még Szent István határozott meg, miszerint „tíz falu építsen egy templomot”. Aranyos kis települések. Ahogy az Árpád-korban, százötven-kétszáz lelkesek; mondhatni, egy nagyobb család élt együtt e kis közösségekben. És ez máig megőrződött, ami ilyen szempontból is csoda. Csallóközi Karcsaországnak is szokták nevezni ezt a vidéket. E kistelepüléseknek most két közigazgatásuk van, az egyiket Egyházkarcsának, a másikat Királyfiakarcsának nevezik. Nem itt születtem, de itt töltöttem a kisgyermekkoromat. 1938-ban a Felvidék visszatért, és ’41-ben az édesapám ott kapott állást. Az első emlékeim így Királyfiakarcsához kötődnek.
Kétéves koromtól emlékszem néhány dologra, legalábbis rekonstruálni tudom őket. Aztán egyre sűrűsödnek az emlékek. Négy-ötéves korom, a háború ideje nagyon mozgalmas volt. A közelünkben álló kastély német katonai központként szolgált. A mi házunkban is németeket helyeztek el; egy hadtápegységet. A raktáruk volt ott. Jöttek-mentek a teherautók, úgyhogy a német katonaságot már pici gyerekként közelről láttam. Inkább érdekesnek tűnt, mint félelmetesnek. Persze egy gyerek mindent másképpen fog fel. Sokszor németül szóltak hozzám, néha csokit vagy kekszet kaptam tőlük. Emlékszem a kivonulásokra, és arra is, amikor bejöttek a magyarok. A magyar katonát János vitézként képzeltem el. Nem azok voltak. Szegény besorozott leventék ott gyakorolták az aknavetést a házunk előtt. Mindig vártam, hogy mikor durrantanak egyet, de nem robbantottak. Nem tudom, mi lett velük. Nem tartott sokáig… És emlékszem, amikor bejöttek az oroszok – az brutális volt.
E történelmi szituáción, a kapcsolódó erős emlékeken túl mégis miért ez a település vált ennyire jelentőssé az Ön számára? Az emberi kapcsolatok, a kirándulások, a vidék miatt?
– Egyértelműen a kisgyerekkori élmények a legmeghatározóbbak, ezek az egész életünket befolyásolják. Édesapám először Alistálra került egy rövid időre; akkor olyan kétéves lehettem. Szüleimtől tudom, hogy Tormának hívták a szomszéd családot. Emlékszem, hogy egyszer Torma bácsi megfogott, és feltett a trágyás szekér ülésére. Lehet, hogy ma valaki ezen hahotázik, de pici gyerekként örültem neki, mámorító, boldog érzés volt számomra. Apró, jelentéktelennek tűnő élmények ezek, mégis nagyon fontosak. Visszagondolva mélyen átérzem azt az evangéliumi igazságot is: „Ha nem lesztek olyanok, mint a gyermekek, nem mentek be az Isten országába.” Súlyos intelem.
Úgy tudom, hogy korán elkezdett rajzolni, jóformán mindent megörökített.
– Az, hogy valaki gyerekkorában szeret rajzolni, nem különös dolog. Mondhatni ez a normális. Amíg a verbalitás nem fejlődik ki, a gyerek rajzzal fejezi ki magát. És a rajzok nagyon beszédesek.
Ön azért ezt az „átlagnál” komolyabban vette.
– Annyiból, hogy nálam nem múlt el. Az iskola ugyanis kineveli a gyerekekből a vizuális képességet. Ahhoz, hogy a mindennapi életben meg tudjunk kapaszkodni, nagyon fontos a beszéd; az, hogy szavakkal ki tudjuk fejezni magunkat. Az, hogy rajzzal mit akarunk és tudunk közvetíteni, már nem annyira mérvadó. Sajnos. Ez ma különösen így van. A XIX. században például Petőfi, Arany és a kortársaik megtanultak rajzolni az iskolában. A másik dolog, hogy ma sokan mondják: „Én nem tudok, nincs képességem hozzá…” Pedig a rajzolás megtanulható. Nem lesz művész az illető, de bizonyos szintig elsajátítható. Megtanítható. Ahogy Kodály mondta a zenét érintően: „Botfülű gyerek márpedig nincs.” Minden képesség fejleszthető.
Mégis hogyan tudott ott és akkor kibontakozni a művészi érdeklődése, világlátása? Köthető ez valamilyen konkrét élményhez, személyhez, alkotáshoz, hatáshoz?
– Sok ilyen volt. Már kiskoromban minden szobrot tátott szájjal néztem meg. Később, miután a Csallóközből elzavartak bennünket, az osztrák határ közelében, Levél községben telepedtünk le. Az ottani községházán láttam egy kis fülkeszobrot Ujhelyi Imréről. Ő egy kiváló mezőgazdász akadémikus volt, aki főleg állattenyésztéssel foglalkozott. Nem tudtam, ki alkotta a szobrot, de nagyon tetszett. Csak amikor felvettek a főiskolára, és Pátzay Pál tanítványa lettem, tudtam meg, hogy ő, a mesterem készítette. Mániákusan szerettem a könyvek, albumok képeit nézegetni. Sok művészt és alkotást csodáltam, de mégsem ez volt meghatározó. Középiskolában nem tanítottak rajzot, művészettörténetet is csak egy évig. Ott viszont kiváló tanárom volt, Bánhegyi Jób bencés atya.
1956 után László Gyula professzort arra kötelezték, hogy a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat (TIT) keretében tartson előadásokat. Ne a történelemről, mert abból baj lehet, hanem inkább művészettörténeti témákban. Győri gimnazistaként elmentem az egyik ottani előadására, amelyen alig voltak öten-hatan. Siralmas kép a néhány betévedt hallgatóval. De bejött e nagy tudású professzor, és csak ámultam. Olyan nagyszerű előadást tartott, mintha ezer okos ember elé lépett volna. Nem keseredett el, nem azzal foglalkozott, hányan hallgatják, lelkesen beszélt, és a tudása legjavát nyújtotta. Ez igazán kivételes alkalom volt, amely megerősítette az elhatározásom, hogy művészi pályára kell mennem.
Végignézve eddigi pályafutásán, gondolatban sorra véve Budapesten és az ország számos vidéki városában, kis- és nagy településén található, félszáznál már jóval több nagyszabású munkáját, melyeket tekinti fő műveinek, amelyek érzelmi-emberi vagy alkotói szempontból a legközelebb állnak Önhöz?
– Az ember mindig azt tartja a legfontosabbnak, amin éppen dolgozik. Most természetesen a Mindszentyt. Ha egyet kellene kiemelnem, akkor sorsfordítónak mondanám a pannonhalmi bazilika millenniumi bronzkapuját. Mátyás egykori budai palotájának grandiózus bronzkapujáról olvashattunk, de nem tudjuk, hogyan nézett ki. Az „újkorban” ez volt itthon az első ilyen jellegű megbízás, amit egy pályázat eredményeként nyertem el és óriási kihívásként éltem meg. Hosszú, küzdelmes időszak, de „jó mulatság, férfi munka volt”. Nemcsak a kivitelezés „fizikai” részére, a domborművek mintázására emlékszem szívesen, az arra való készület is nagyon szép volt. Az ágyamnál könyvhalmok vettek körül; úgy keltem és feküdtem, hogy hol ebbe, hol abba lapoztam bele; próbáltam kiegészíteni hiányos műveltségemet. A szobrászok egyébként, ha némi műveltségre szert tesznek, annak köszönhetik, hogy tisztességesen felkészülnek egy-egy feladatra. Mert fontos az adott téma szellemi háttere.
Sokat beszélhetnénk a balatonboglári Teleki-szobromról is. Csak megemlítem, mert közel áll hozzám. Forrongó években született; sok igazságtalan hercehurca volt vele kapcsolatban. De az egy másik történet.
Különleges az Ön számára az idei esztendő. Nemrég nyert végleges elhelyezést a koronázási palástot mintázó bronzalkotása a Várban, az egykori Helyőrségi (Mária Magdolna-) templom alapfalai között. A máriaremetei kegytemplomban pedig egymás mellé került a csallóközi Királyfiakarcsára szánt – azóta ott felállított – Magyarok Nagyasszonya-szobra és a jubileumra elkészülő, egész alakos Mindszenty-szobrának gipszváltozata.
– A Mária-szobrot én ajánlottam föl, mert hálás vagyok annak a kis településnek, Csallóköznek. Boldog gyerekkorom volt ott, a borzalmakkal együtt is. A szülői szeretet ugyanis minden rosszat feledtet. Meghatódva gondolok arra a vidékre, és úgy éreztem, hogy tartozom valamivel. Szerettem volna valahogy jelen lenni ott. Először elzavartak, de végül mégis sikerült adni magamból egy keveset e Mária-szobor által.
És mi a Mindszenty-szobor „előtörténete”?
– Egy pályázatot követően a Magyarországi Mindszenty Alapítvány és a máriaremetei templom plébánosa, Esterházy László kért fel a szobor elkészítésére. Nagy kihívás volt, mert sok olyan Mindszenty-ábrázolást láttam, amellyel nem tudok egyetérteni. Ezeken inkább „külsőséges-külsődleges” jegyek jelennek meg: az áldást osztó kéz, valami gesztus, mozdulat. Én úgy érzem, nem ez a lényeg, hanem legyen nagyon visszafogott, inkább belülről jöjjön minden. A mély humánuma és az ereje. Mondják, hogy Mindszenty szigorú, kemény ember volt. Ugyanakkor láttam a képeken, hogy milyen sugárzó szeretettel fordult az egyszerű emberekhez. Látom az elszántságát, hogy egy kis részt sem engedett az ördög számára. Semennyit. Tudta, hogy egy főpásztornak példát kell mutatnia. Amit a nép nem tud teljesíteni, neki azt is vállalnia kell. Így is, úgy is, akkor is. Nincs az a hatalom, amelyik meg tudná vásárolni. Ezt az elszántságot szerettem volna megjeleníteni.
Röviden összefoglalná a kompozíció lényegét? A szobor ugyanis nem egyszerű portré, a közegének is jelentése, jelentősége van…
– Egy fotó ihletett meg, de nem „naturálisan”. A drapéria sem anyagszerűen jelenik meg, hanem átvitten, jelzésszerűen. A templom főbejárata előtt álló figura felkiáltójellé válik. Ebben is tömöríteni akartam, a natura ugyanis elaprózza a lényeget és eltereli a figyelmet. Ez esetben a posztamens is rendkívül fontos. A szobor nem kubuson áll, hanem egy elnyúló, utat szimbolizáló geometrikus formán, amelynek az eleje letörött. Úgy néz ki, mintha Mindszenty elindulna, de előtte egy borzalmas szakadás keletkezik, és ő erre a törésre tekint. Látja maga előtt a jövőt – és vállalja. Egy fekete gránitlapra vésve ez olvasható: Fidelissimus Pastor, vagyis a leghűségesebb pásztor.
Milyen érzésekkel készül a Mindszenty-zarándoklattal egybekötött szeptember 16-ai átadásra, szobormegáldásra?
– Izgalommal. Szoktam mondani, hogy egy szobrot nem lehet befejezni, csak abbahagyni. A laikusok számára úgy néz ki, hogy egy alkotás készen van, de én mindig találok rajta valamit, amin kicsit igazítanék. És ez folyik most.
