Mint azt a kötet egyik megálmodójától, Palkovics Tibortól megtudhatjuk, ennek a műnek több különleges jellemzője is van. Azon kevés kéziratok közé tartozik, melyek „túlélték” a Hamvas otthonát 1945-ben elpusztító bombatalálatot. A vers 1939-ben keletkezett, címzettje Hamvas felesége, Kemény
Katalin. Érdekessége, hogy szerzője a lapokat összehajtva egy kis könyvet készített belőle, és még borítóval is ellátta. A kötet első részében Hamvas Béla kézírásos szövegével találkozhatunk, a végén pedig „rendezett” formában is olvashatjuk a verset.
Hamvas Béla nem csak ismerője és értő olvasója volt a költészetnek. Ha megnézzük azokat az írásait, melyek költők életével és műveivel foglalkoznak, láthatjuk, hogy Hamvas itt is a lehető legmélyebbre igyekezett eljutni. Ezek az esszék művészetfilozófiai kérdéseket tárgyalnak, a formai jellemzők taglalása, a verselemzés szinte teljesen hiányzik belőlük. Kisfaludy Sándorról írt művében a költői létről, annak megéléséről elmélkedik, mindezt úgy, hogy közben kifejti nézeteit a néplélektan alapjairól is. De William Wordsworth munkásságát tárgyaló írásaiban sem versek szétdarabolásával találkozunk. Az angol költő életművével összefüggésben Hamvas a költészet misztikus, sőt mágikus jellegéről ír, nem elhanyagolva azokat a meglátásokat, melyeket a természetfilozófiáról és a színek világáról vallott.
Hamvas leginkább lényegre törő írása a költészetről a Poetica metaphysica. Mint azt a cím is mutatja, a szerző ebben az esszében a versírás gyökereihez hatol. A metafizika ebben az esetben nem a filozófia egyik ága, hanem a kifejezés olyan megközelítést takar, mely a poézis lényegét és fundamentumát tárja fel. Hamvas szerint a vallás, a filozófia és a tudomány kettősségekben gondolkodik, míg a költő számára minden egy. A költői tapasztalat – mely időtlen és örök – egyedülállóan nyugodt, szemét a végső transzcendens realitásra emeli. Mindent – a világot, az embert és a minket körülvevő tárgyakat is – annak látja, amik. Nem aktív vagy kontemplatív, hanem mind a kettő. A költő a láthatatlan hatalmak birodalmába lép be, ezért valódi tudással rendelkezik, sőt a poétikus tudás minden tudás eleje és vége. Közvetítő, mert az életet átviszi a létbe, a létet pedig lehozza az életbe. A költészet maga a látható láthatatlan.
Hamvas Béla írt értekezést, regényt, az esszé műfajának egyenesen mestere volt, ugyanakkor gondolatait csak ritkán fejezte ki verses formában. Ezek közé tartozik a Milezoszi leányok, Az elhagyott kert vagy a most kiadott Litai is. Az Imádságok személyes okból született, szerzője azonban nem tud és persze nem is akar kibújni a bőréből. A megszólított legmélyebb valóságához fordul, a „transzcendens” alaphang mindvégig megmarad. Hogy szavai eljussanak ahhoz, akinek szánja, magához az isteni Szóhoz fordul, mindjárt a felütésben. Később, amikor már közvetlenebb lesz a hangvétel, akkor sem marad a szerelmes versek szintjén. Valamikor „az egyből előcsalták a másikat”. Azért született a szerelem, hogy a földön összekapcsolja azt, ami az égben szétvált, ám ez csak küzdelem árán lehetséges. A „bajok kezdete a vád”. Amikor tudatosul, hogy az egy kettő lett. A vers közepén érezni, hogy jól körülhatárolt konfliktus lehet a sorok mögött, ám azt nem tudjuk meg, hogy pontosan mi. A személyes magyarázataként ismét előtűnik a metafizika: „A nőnek nem kell megérni, csak megszületni s vele egy darab ősrégi világ van itt a földön újra.” „Azért van a nő, hogy legyen.” Rajta keresztül jött a férfi, és jut más világba, a bűnbe és a varázsba. Ősképe, mintája a „Fehér leány, a Napsugárhajú, az Ég szemű, kit látni nem lehet, csak nyomát”.
A költészet „megjelenít és feltár”, de megelőzi az egészről szerzett, tapasztalaton alapuló tudás. Talán azért fordult Hamvas Béla olyan ritkán a líra nyelvéhez, mert komolyan vette A barátságról szóló esszéjében írtakat: „a verseket nem írjuk, hanem éljük”.
