Pintér Péter igazgató vezet körbe az iskolában, majdnem minden osztályba ellátogatunk. A harmadikosoknak magyarórájuk van, a másodikosok összeadni és kivonni tanulnak, nem akárhogy, digitális táblával. Mikor aztán elő kell venniük a számolótáblájukat, Amanda a legboldogabb. „85-ből 7?” – kérdezi a tanárnő. „Én tudom, én tudom – jelentkezik egy fiú –, 92.” De csak kiderül, hogy 78. Az elsősök színeznek-vagdosnak, tanárnőjük szerint ezzel sokáig elvannak. Mindjárt kicsengetnek, irány az udvar, csak még egy-két póz a fotósunknak, s közben a kis Botond elárulja: ki nem állhatja a matekot, neki bizony a testnevelés a kedvence. Mitrocsák László, a Málta munkatársa éppen futókört szervez a gyerekeknek, akik egyébként a fociban is ügyesek.
Együtt lenni a kirekesztettekkel
Tavaly április óta van jelen a szeretetszolgálat a tatabányai Mésztelepen, méghozzá a szó szoros értelmében. A többek között Tarnabodon, a monori Tabánban és a veszprémi Pokoli Toronyban futó Jelenlét program lényege, hogy ott legyenek a társadalom peremére szorultakkal, osztozzanak az életkörülményeikben, közösen tárják fel a problémáikat, s ne ad hoc megoldást kínáljanak, hanem velük együtt találják meg a kivezető utat. „Laci, tudnál-e segíteni? – kérdezi egy férfi. – El vagyunk maradva a lakbérrel.” Ő a 6-os telepen él, szemétszedésen találkozunk. „Nehogy odamenjetek – mutat a bozót mögé –, mert az nagyon durva.” Rezső fiatalabb korában tíz évet ült a tököli börtönben, most közmunkás, és öt gyermeket nevel. „Egy babánk egy hónaposan meghalt – meséli –, de utána vettem légzésfigyelőt.” Sokáig nem is jött össze az újabb gyerek, de szerinte az segített, hogy a gyülekezetben a vezető a felesége hasára tette a kezét, úgy imádkozott gyermekáldásért. A vezető egyébként nem más, mint Rezső édesapja, a nagydarab bajszos ember, aki vele együtt szedi a szemetet. Szabadegyházhoz tartozónak mondják magukat, s van egy helyiség, ahol néha istentiszteletet tartanak. Régen volt egy kápolna is a Mésztelepen, de az most romokban hever.
Tehát a Mésztelep és a 6-os telep, csupán ez a kettő maradt meg a várost korábban alkotó kolóniák közül. Egykor boldogan éltek itt az emberek, akik a közeli cement- és mészműveknél dolgoztak. (Még van, aki emlékszik ezekre az időkre, arra, hogy milyen szép volt régen a telep.) De ahogy fejlődött a bányaváros, a gyárakat bezárták, a munkástelepek lakóit meg átköltöztették az újvárosi lakótelepekre. Egymás után bontották le a régi telepeket, a Mésztelep megüresedett házaiba azonban suttyomban új lakók érkeztek, a telep pedig zülleni kezdett. A hatlakásos házakban rendszerint hat vagy több család lakik, mintegy harminc négyzetméteren több generáció együtt. Ha kiköltöznek, azonnal befalazzák a lakást, nehogy újabb lakók jöjjenek. Majd lebontják a házat, s így szűkítik, illetve számolják fel a telepet lépésről lépésre. Mész, Kápolna, Iskola, Gyár, Étkezde és Raktár utca – már csak ezek maradtak.
Hely, ahova betérhetnek
Önkormányzati bérlakások vannak a Mésztelepen, amelyekhez pályázat útján lehet hozzájutni. Ám csak mésztelepiek pályázhatnak, hogy a kolónia még véletlenül se bővüljön. Például a pályázat megírásában is segít a Málta, s a közösségi házat is elsősorban azért alakította ki, hogy legyen egy hely, ahol a hivatalos ügyeket intézni tudják. Gergely Mónika is a szeretetszolgálat munkatársa, sorra jönnek hozzá a mésztelepiek: van, akinek a lakbér mérséklésére lenne szüksége (általában öt-tízezer forintot fizetnek), s akad, aki mérőórát kér. Egyébként – ahogy a lakók nevezik – Mona az, aki a közösségi ház dizájnját kigondolta és megalkotta. Például sehova sem kellő, törött csempéből mozaikdíszítést készített, s mivel ez annyira tetszett néhányuknak, elhatározta, hogy nyáron a telepiek lakását is kidekorálja. De volt, hogy a közösségi ház felújításánál a telepiek segítettek, így a mettlachit is ők rakták le. Kérték is a kivitelezőtől, hogy ha lehet, foglalkoztasson itteni embereket.
A közösségi házban van egy gyerekszoba is, és babamama klubot is terveznek. Nemsokára beüzemelik a számítógépeket, hogy internethasználati tréningbe kezdjenek. De gombaszakkört is tartanak, melynek résztvevői a ház konyhájában a gombát meg is főzhetik majd, s tanácsokat is adnak nekik, hogyan lehet olcsón, több napra ételt készíteni. Nyugdíjasklubjuk is lesz, mert sokan vannak, akik időskorukra egyedül maradtak. A telepen sétálgatva egy nénivel találkozunk, házának kapujában álldogál. „Nekem nincs kutyám” – egyre csak ezt hajtogatja, miközben kettő is ott áll mellette. Jellemző, hogy mindenfelé kóbor kutyák csatangolnak, s a legtöbben harci ebeket tartanak. Megtudjuk, hogy a néni is magára maradt, a hetekben halt meg a férje. Nem jó neki egyedül, és hideg is van a házban, Mitrocsák László javasolja is, hogy térjen be egy teára a közösségi helyiségbe, sőt, nem ártana beköltöznie az idősek otthonába. Ő azonban vonakodik, nem szívesen hagyná el a házat.
Az áramért fizetni kell
Mikor az Iskola utcában járunk, egy fiatalasszony jön velünk szembe. Sírni kezd: „Én ezt már nem bírom!” Kiderül, hogy lázas a gyermeke, tartozik a lakbérrel, és egyelőre nincs villany az otthonában. László nyugtatgatja. Hasonló gondok másutt is vannak, s jellemző, hogy sok helyen víz sincs. Egy férfi a közkútról hordja a vödörnyi vizet, de most nem magának viszi, hanem a szomszédjának, aki már nemigen tud kimozdulni. A közösségi házban két zuhanyzót is kialakítottak, amelyet bárki használhat, valamint három mosógépet és egy szárítógépet is üzembe helyeztek. (Ez utóbbira nagy szükség van, mert az otthoni ruhaszárítástól penészesek a falak.) Egy anyuka öt gyermekére mos itt, akik közül a legnagyobb tizenhat éves, a legkisebb kilenc hónapos. Nagyfia, mint az apja, kőműves akar lenni. „Arra tanítom őket, hogy dolgozni kell, tisztességesen élni, nem úgy van az!” – mondja.
Náluk már van áram, bár sokáig nem volt. A közelmúltban kereste fel a szeretetszolgálatot az áramszolgáltató, mert a helyiek közül többen lopták az áramot, amiből évi nyolcvanmilliós veszteség származott. „Nem akarták egyszerűen levágni a vezetéket, szociális szempontokat is figyelembe vettek” – magyarázza László. Igyekeznek meg értetni az itteni emberekkel, hogy az áramért nekik is fizetniük kell. Hogy a lakók ne halmozzanak fel tartozást, előrefizetős mérőórákat szereltek fel, vagyis annyit fogyaszthatnak, amennyiért előre fizettek, s az óra nem a lakásban, hanem a többméteres villanyoszlop tetején van, de odabent egy műszeren láthatják a fogyasztásukat. A használt kábelek, melyeket egyébként először itt alkalmaznak Magyarországon, elvileg lopásbiztosak. „Szeretnék már normálisan áramhoz jutni ” – mondja egy asszony, aki azért jött Monához, hogy beléphessen a hálózatba. Persze olyan is akad, aki továbbra is inkább lopná az áramot, hogy aztán pénzért továbbadhassa. „Úgy gondolom, ellenük határozottan fel kell lépni, már csak a többiek miatt is” – jelenti ki László. Eddig hetvenhárom villanyórát szereltek fel, amelynek egy részét a szeretetszolgálat fizette ki, bár többen megvették volna részletre.
Szemléletváltás vagy szemétszedés?
A hivatalos ügyek intézésének lázában otthon maradt az egyik asszony valamelyik irata. Gerhard vállalja, hogy kocsival elugranak érte. A fiú Németországból érkezett, de tökéletesen beszél magyarul, szülei ugyanis kinn élő erdélyi magyarok. Önkénteskedni jött, az érettségi utáni évben ugyanis lehetősége van erre. Kiderül, hogy német társai közül többen is dolgoznak önkéntesként szerte az országban.
Ahogy továbbhaladunk a telepen, újabb csapat szemétszedővel találkozunk. „Mindenütt csak a pelenka” – mondják. Ők is közmunkások. A tatabányai önkormányzattal közösen, a Belügyminisztérium támogatásával tavaly novemberben modellprogram indult a telepen. Napi nyolc órában huszonkét ember vesz részt benne, feladatuk a terület rendezése. „Végeláthatatlan munkának tűnik a szemétszedés, inkább szemléletváltásra lenne szükség, vagyis arra, hogy az emberek megértsék, jobb, ha tisztább környezetben élnek” – véli László. Férfiak és nők csapatban dolgoznak, egyikben is, másikban is kilencen vannak, négyen pedig őrt állnak a közösségi háznál. A mintaprogram keretében hamarosan indul egy brikettáló üzem, amely nyesedékfát dolgoz fel, hogy a lakók az így előállított tüzelőt kedvezményesen vásárolhassák meg. A szeretetszolgálat Sólyom László magánfelajánlásából korábban ötven kályhát osztott szét a rászorulók között, és a várostól kapott fát is odaadták nekik, két-három talicskával jutott minden családnak.
„Kilátszunk a ganéjból”
Hogy a szemléletváltás mennyire nem illúzió, arra Mitrocsák László egy példát is mond: Amikor idekerült, örömmel látta, hogy a férfiak töltik fel a kátyúkat. Gondolta, le is fotózza ezt. Ennek hatására azonban az egyik jól megtermett cigány ember csaknem „beleállította” az ásóját Lászlóba, hogy mégis mit képzel, hogy itt fényképezgeti. Később viszont jó barátok lettek, s amikor arra került a sor, hogy fűkaszákat bízzanak a lakókra, ez a férfi elsőként jelentkezett, hogy ő bizony szívesen dolgozna vele önkéntesként. Levágta a háza előtt a füvet, csípőre tette a kezét, elégedetten körbenézett, majd így szólt a szomszédjához: „Bátya, nézd már, kilátszunk a ganéjból, megcsinálom ott is!”
Fotó: Kissimon István
