A hazai archeológia elkötelezett, máig lelkes szavú képviselője, műemlékvédelmi szakember, kandidátus. Nemrég vette át a Stephanus-díjat. Ehhez kapcsolódóan, a Szent István Könyvhétre jelent meg újra A cikádori, más néven (báta)széki ciszterci apátság története című kötete, és folyamatban van a középkori Pásztóról szóló nagymonográfiájának kiadása is. Valter Ilona természetes közvetlenségének köszönhetően azonnal túlléptünk az „ünnepi beszélgetés” merev hivatalosságán.
A szemelgető múltidézésből aztán egyfajta életútinterjú kerekedett.
– Sárospatakon születni óriási adomány. Az a város ott, az ország keleti szélén az ’50-es években világvégének számított. Nem igazán törődött velünk senki. E háborítatlanságnak köszönhetően erős maradt a református és a katolikus vallásos élet. Mire eszméltem, és 1953-ban gimnazista lettem, a híres református iskolát államosították – de még ott voltak a nagy műveltségű, régi tanárok, akiknek máig hálás vagyok a világlátásom megalapozásáért. A latintanárom keltette fel a görög-római mitológia iránti érdeklődésemet. A történelemtanár pedig elvitt a Bodrogközbe. Apróhomokon ugyanis – amelyhez anyai részről családi kötődésem is volt – honfoglalás kori temetőfeltárás zajlott. Az első találkozásom a régészettel így rendkívüli élményt jelentett. A sírmellékletek, az öv- és a más különböző veretek látványa egy életre eldöntötte, hogy mivel szeretnék foglalkozni. Abban az időben a régészet csodabogárságnak számított, de sikerrel felvételiztem az ELTE bölcsészkarára. László Gyula tanítványa lettem, aki visszaküldött a szülőföldemre, és a Bodrogköz településtörténetét adta szakdolgozati témának. Fiatal lányként gyalog és kerékpárral jártam be a területet, és kint a határban vagy kétszáz új lelőhelyet találtam, a neolitikumtól a XVI. századig terjedően. Megírtam a szakdolgozatomat, majd 1967-ben megvédtem a doktori dolgozatomat: a történelmi Bodrogköz honfoglalás kori és középkori településtörténetét. Ekkor már az Országos Műemléki Felügyelőségen dolgoztam…
Hazánk területe bővelkedik ókori, különösen római és középkori régészeti lelőhelyekben. Miért éppen a korai középkorra, a román stílusú építészet emlékeire specializálódott?
– A latintanárom hatására tulajdonképpen azzal a szándékkal mentem az egyetemre, hogy római koros régész leszek. László Gyula azonban más irányba, a honfoglalás és a középkor felé terelt. Csodálatos egyéniség volt. Kilencen jártunk az évfolyamra, a fővárosban született és vidékről jött hallgatók. Ugyan 1957-ben, az ország állapotát tekintve nehéz időszakban kezdtem az egyetemet, de ebből alig éreztünk valamit. Zárt és védett közegben nevelődtünk neves professzoraink, Banner János, Oroszlán Zoltán, de főleg László Gyula irányításával. Sárospatakról vittem magammal a várakkal, a műemlék épületekkel kapcsolatos érdeklődésemet.
A műemlékvédelem akkori három nagy, európai hírű alakja, Entz Géza, Gerő László és Dercsényi Dezső is tanított az egyetemen. Ők vittek el a korai középkor, a román és a gótikus építészet felé.
A végzés után, 1962-ben másfél évig Zalaegerszegen a Göcseji Múzeum munkatársa lettem. A történeti Zala megyében én voltam az első régész. Büszkén mondhatom, hogy huszonkét-huszonhárom évesen megszerveztem a leletbejelentő hálózatot; annyi lelőhely-bejelentésre kellett végül kimennem, hogy lógott a nyelvem. De mindig az lebegett a szemem előtt, hogy nagyon szeretnék a Műemléki Hivatalban dolgozni, mondván: az az én igazi közegem. Az Úristen kegyelméből ez másfél év után sikerült. Entz Géza éppen embereket keresett az ’56-ban újjáalakult intézmény tudományos osztályára. Akkor jelent meg az Archaeologiai
Értesítőben az első cikkem, ami az ácsi református templomban – egyetemi hallgatóként – végzett kutatásomat ismertette. Entz Gézának tetszett a tanulmány, bemutatkozó látogatásra hívott, aztán a beszélgetés végén kimondta a nagyon várt „befogadó nyilatkozatot”: 1964. január 1-jével felveszem. Így lettem műemlékes régész.
Melyek voltak azok a helyszínek, amelyekhez szakmai, netán érzelmi szempontból vagy éppen a jelentőségükből fakadóan különösen kötődött?
– Az egyik ilyen egy nagyobb terület. Zalai régész koromban érdekelni kezdtek a környék szép kis XII–XIII. századi falusi templomai, amelyek közül ma talán a csempeszkopácsi, az őriszentpéteri és a kallósdi körtemplom a legismertebb. Később, már az Országos Műemléki Felügyelőség munkatársaként körülbelül harminc ilyen kis templom kutatását végeztem el. Az apróbb-nagyobb cikkekben publikált eredményekre felfigyeltek az osztrák kollégák, és segítségükkel megírtam a Nyugat-Dunántúl megyéinek – beleértve a burgenlandi részt is – Árpád-kori templomairól szóló kötetet, Romanische Sakralbauten Westpannoniens címmel, amely 1985-ben, Eisenstadtban jelent meg. Vas, Zala és Somogy megyében találtam egy jellegzetes román kori falusi templomcsoportot, amelyet nagy odaadással kutattam. E munkához segítséget kaptam a térség plébánosaitól, akiknek sokat köszönhetek. Járművem nem volt, úgyhogy Trabantról Trabantra adtak, elvittek a megfelelő helyekre, és lelkesen közreműködtek a különböző munkafázisoknál. Az összegyűjtött anyagból született a kandidátusi disszertációm, amelyet 1998-ban védtem meg. Az eredményekből egy útikönyvként is használható kötet született 2004-ben, Árpád-kori téglatemplomok Nyugat-Dunántúlon címmel.
A legelső önálló műemlékes munkám egyébként a bélapátfalvi ciszterci apátság feltárása volt. Egy fiatal pályakezdő számára páratlan lehetőség, különleges indítás. Bélapátfalván a későbbi egri érsek, Kádár László Gábor ciszterci szerzetes volt akkoriban a káplán, aki révén mélyrehatóan megismerhettem a jellegzetes ciszterci építészetet. Aztán Pásztó következett, ahol lényegében ott ragadtam. Kisebb-nagyobb megszakításokkal huszonhárom évnyi pásztói munka áll mögöttem. Ennek köszönhettem a gregorián- és népzenekutató ciszterci atya, Rajeczky Benjamin életre szóló barátságát is, ami ugyancsak sokat jelentett számomra. Pásztón feltártuk a ciszterci – és az azt megelőző bencés – apátságot, annak két műhelyét, egy egyedülálló üveghutát a XI. századból. Úgymond a két kezemmel ástam ki a középkori mezőváros jellegzetes épületeit. Majd teljes épségben kibontakozott a későbbi vakolat alól a XV. százai oskolamesteri ház, amely páratlan épület, szinte az egyetlen párkánymagasságig ép mezővárosi polgári ház hazánkban. Helyreállítása után sikerült elérnem, hogy a belső gótikus berendezést rekonstruálhassuk. A plébániatemplom északi oldalánál tártuk fel és mutattuk be a Rátót nemzetség XIII. századi hatszögletű kápolnáját, de kutattam a monostormalmot és egyebeket is. Valamiképpen része lettem a helyiek életének, díszpolgárrá is választottak. És a kapcsolat a mai napi tart, ugyanis már szinte kész a Pásztóról szóló nagymonográfiám, a szerkesztőkkel az utolsó javításokat végezzük.
A város támogatásával remélhetően egy-két hónap múlva megjelenik ez a mutatós könyv. A X. századtól a XVI. század elejéig – százhúsz ábrával és közel kétszáz színes képpel illusztrálva – mutatja be Pásztó középkori történetét.
Az elmondottak után úgy tűnik, hogy működésének legfőbb területe a hazai ciszterci örökség lett. Mondhatjuk, hogy e rend hazai specialistájaként tartják számon?
– Így alakult, hirtelen én lettem a „ciszterciszakértő”. 1971-ben elküldtek Szentghotthárdra, hogy keressem meg az elpusztult apátság helyét. Óriási irodalmi előkészület, helyismeret és nagy szerencse kellett ahhoz, hogy megtaláljam az elveszett épületeket. A nyugati határ közelében fekvő Szentgotthárd látogatásához ráadásul belügyminisztériumi engedélyre is szükség volt. Úgy jártam oda, hogy a vonaton katonák, határőrök igazoltattak. Sikerült megtalálni az apátság alapfalait. Az 1675-ben épített, később magtárrá alakított „második templomból” pedig a rekonstrukciót követően színház és hangversenyterem lett. A romkert él, használja a város. Máig tartom a kapcsolatot az engem vendégül látó családokkal. ’71 óta minden évben Szentgotthárdról kapom, házhoz hozzák karácsonykor az őrségi illatú fenyőfát.
Hogyan került képbe a cikádori, mai nevén bátaszéki apátság?
– Az illegalitásban élő ciszterci rendtagok sokat segítettek; például a külföldi növendékeken keresztül – nekem dedikálva – rendszeresen elküldték az Európa-szerte megjelent legfrissebb szakirodalmat. Zakar Polikárp generális apát pedig „rákényszerített”, hogy minél hamarabb publikáljak mindent, s ő ezeket az írásaimat, tanulmányaimat továbbította és megjelentette a rendi folyóiratokban, főleg az Analecta Cisterciensiában. Anyagilag is támogatott, hogy eljuthassak konferenciákra, és hozzáférhessek a különböző szimpóziumok anyagaihoz. Nagy hálával tartozom neki. Ő volt az, aki szerette volna megtalálni Cikádort, a legelső magyar ciszterci apátságot, s kérte, hogy segítsek neki ebben. 1142-ben, II. Géza király jóvoltából jöttek először ciszterciek Magyarországra, de a monostoraik a török időkben elpusztultak, csak a nyomaik maradtak meg. A Műemléki Hivatal terveiben nem szerepelt a bátaszéki feltárás, de kértem a főnökömet, hogy engedélyezzék a munkát, megpróbálok pénzt szerezni a kezdőásatásokhoz…
Tudták, hogy a mai neogótikus templom melletti területen érdemes keresni az egykori apátság alapjait, vagy amolyan próba szerencse alapon indult el ott a feltárás?
– Tudományos körökben a XIX. század vége óta folyt a vita, hogy hol lehetett a cikádori, avagy széki apátság. A tudósok egy része például azt mondta, hogy nem Bátaszéken, hanem Magyarszéken volt; aztán a cikói (máriaszéplaki) templomrommal próbálták meg azonosítani. Óriási segítséget adott haló poraiban is Békefi Remig ciszterci apát, történész, akinek remek könyvei soha nem fognak elévülni. Sokat használtam a munkáit. Cikádorról is írt egy kötetet. Mielőtt zirci főapát lett, vette a fáradságot, megásatta Cikót, és megállapította: nem ott volt a cikádori apátság.
Ő már akkor letette a garast Bátaszék mellett. Kezdtem utánanézni e témának, s akkor ismét jött egy nagy égi segítség. Levelet kaptam a kiváló történésztől, gimnáziumi igazgatótól, Sümegi Józseftől, aki egyetemi tanársegédi állását hagyta ott Szegeden, hogy visszatérjen szülőföldjére, és átvegye a bátaszéki gimnázium vezetését. Azon kevesek közé tartozik, vagy talán az egyetlen, aki latint tanít Tolna megyében. A helytörténeti adatokat ő kezdte el gyűjteni Bátaszéken. 1906-ban épült ott a ma látható neoromán-neogót plébániatemplom, és a korabeli újságcikkekből kiderült, hogy az építést megelőző földmunkák során különböző falakat találtak. Sümegi József erre hívta fel a figyelmemet.
Életem párjával, Kubinyi András professzorral Rómában töltöttük 1994 húsvétját. A ciszterci generális apát vendégei is voltunk, aki egyszer csak a kezembe nyomott egy borítékot tízezer schillinggel, és azt mondta: itt van, kezdje el az ásatást. Sümegi Józseffel majdnem biztosra mentünk, együtt totóztuk ki, hogy honnan induljunk. Már az első kutatóárokban megtaláltuk az egyik falszakaszt. A ciszterci apátságok meghatározott mértani rendben épültek, ha az ember megtalál és beazonosít egy részletet, akkor a „kályhától indulva” az egész kiszerkeszthető. A sikerek után már a Műemléki Felügyelőség is megengedte, hogy folytassam a kutatást, sőt anyagilag is támogatta a munkát. Ebből aztán valóságos népmozgalom alakult ki Bátaszéken. A maradék svábok és az odatelepült székelyek gimnazistakorú unokáival dolgoztam együtt, akik csodálatosan összebékülve fantasztikus közösséget alakítottak ki Herendi János plébános úr vezetésével. Az egész kisváros felpezsdült, sokan látogattak oda tudományos és egyházi körökből, Zakar Polikárp hívására még Heiligenkreuzból is eljött az apát úr. Akkoriban két jelentős műemléki pályázatot is sikerült elnyernünk. Sok műemlék nincs Bátaszéken, úgyhogy a helyiek igazi büszkesége lett a település régmúltját visszaidéző romkert, amelynek ünnepélyes átadására 2001. augusztus 17-én került sor. A várostól megkaptam a Pro Urbe díjat. A bátaszékiek is a magukénak éreznek, ami nagy öröm és megtiszteltetés számomra. 2015-ben, a város kiadásában jelent meg először a cikádori könyv, amelyet most új borítóval adott ki a Szent István Társulat.
Az utóbbi években, különösen a várak újjáépítésével kapcsolatban rendre előkerültek, előkerülnek az 1964-es Velencei Charta „elvei”. Ezekben többek között az áll, „a restaurálásnak nem célja, hogy stílusegységet érjen el”, illetve: „A hiányzó részek kiegészítésére szolgáló hozzátételeknek harmonikusan kell az együttesbe illeszkedniük, meg kell azonban különböztetni azokat az eredeti részektől, nehogy a restaurálás meghamisítsa a történeti és művészeti dokumentumot.” A Charta eredményeként annak idején – minden értelemben káros hatású – „betonozási hullám” indult el itthon, amelynek a harmóniához végképp nem volt semmi köze.
A helytelen anyaghasználat miatt a „konzervált”, irritálóan stílustalan épületmaradványok állapota pedig csak tovább romlott. Ön hogyan vélekedik a még ma is vitákat kiváltó műemlékvédelmi egyezményről?
– Érdekes kérdés. Jóllehet az ICOMOS – az UNESCO műemléki szervezete magyar tagozatának – vezetőségi tagjaként hivatalból védenem kellene a Velencei Chartát, magánemberként, régészként azonban régóta nem értek vele mindenben egyet. Persze a hitelesség elvét be kell tartani. Látványos, szép és szerethető, de történeti hűség tekintetében például nem tartom helyénvalónak a füzéri felsővár palotaszárnyának teljes rekonstrukcióját. A magam esetét említve: Pásztón valamennyi műemléki helyreállításban Harsányiné Vladár Ágnes építész kolléganőm volt a tervezőpartnerem. Szerintem elfogadható módszer az, amit az oskolamesterház rekonstrukciója és berendezése során alkalmaztunk. A ház párkánymagasságig maradt meg épségben, de nem tudtuk, milyen volt a teteje. Kikutattam, hogy oromfalas volt, mert 1552-ből találtam környékbeli mezőváros-ábrázolásokat oromtetős házakkal. A felső, kipótolt rész – finom jelzésként – téglából lett fölfalazva, de egységesen bevakoltattuk. A belső füstnyomok alapján helyre lehetett állítani a konyhát. Olyan szerencsém volt, hogy sikerült kiásni három gabonatároló vermet a kamrában, és bennük egy XVI. század eleji háztartás összes gyönyörű leletét: cserépedényeket, vaseszközöket. Szerettem volna berendezni a házat, hogy a betérők láthassák, hogyan élt annak idején egy iskolamester. Segítségemre volt Praznovszky Mihály, aki akkor (1984-ben) a salgótarjáni múzeum igazgatója volt, és kapcsolatai révén tudott a megyétől pénzt szerezni. Analógiákat keresve gótikus metszeteket, oltárképeket, különösen a kassai dóm korszakban ideillő Szent Erzsébet-oltárát tanulmányoztam, és leskicceltem az azokon ábrázolt középkori bútorokat. Ági méretarányos rajzokat készített róluk, egy Tóth László nevű salgótarjáni asztalosmester pedig korabeli módszereket, technikákat és eszközöket alkalmazva elkészítette a bútorokat. E rekonstruált bútorokkal, használati tárgyakkal rendeztük be végül az oskolamesteri házat. Azt hiszem, hogy akkoriban úttörők voltunk itthon ezzel a megoldással. Nagyon szeretik az emberek, tényleg él az épület. Vagyis a rekonstrukció egy bizonyos határig támogatandó törekvés. A regéci várban például nagyon jól sikerült az öregtorony helyreállítása. Ott szerencsére párkánymagasságig megmaradt a kétemeletes reneszánsz palota ablaknyílásokkal, boltozatindításokkal. Egykor e falak között nevelkedett Rákóczi Ferenc. Örülök, hogy felépítik, mert az tényleg hitelesen rekonstruálható.
Visszatekintve több mint fél évszázados pályafutására, hogyan összegezné az eredményeit? Mi mindennel sikerült hozzájárulnia történelmi, egyház- és művészettörténeti ismereteinkhez?
– Érdeklődésemnél fogva – amelyet szerencsémre az én időmben a műemléki hivatal és vezetői is figyelembe vettek, értékeltek és „kihasználtak” – négy elpusztult ciszterci apátságot sikerült feltárni, és ennek köszönhetően sok mindent megtudtunk a ciszterci építészetről, a rendi életről. Azonkívül a bencéseknek is tudtam adni valamit. A boldvai református templomból – szintén Harsányiné Vladár Ágnessel – „kibogoztuk”a bencés apátsági templomot, s mellette föltártam a XII. század végi apátságot és egy körtemplom alapjait, ami Boldva falu plébániatemploma volt. Tizennégy évig dolgoztam Jákon, ahol megtaláltam Jáki Nagy Márton és a Ják nemzetség központját, a korai curiát, a későbbi lakótornyot és a XI. századi körtemplomot a mai Szent Jakab-kápolna alatt. Bebizonyíthattam a Ják nemzetség származásának ősmagyar voltát, amelynek neve a Jakab ősi, becézett változatából eredt. P. Hajmási Erikával föltártunk kilencszázharmincegy sírt a XI. századtól…
Jákon kiderült, hogy a település lakói mindig is ragaszkodtak az őseikhez. Nem pusztult el a falu; az antropológusok szerint kontinuitás van: a X. századtól mindmáig ugyanaz a népesség lakja. Ják megtanít arra, hogy mi a haza, mit jelent a helyhez való ragaszkodás, az ősök tisztelete. Tudományos szempontból sikerült hozzáadnom valamit a nemzetségi központokkal kapcsolatos ismeretekhez. Úgy gondolom, hogy nagy eredmény Pásztón az említett XI. századi üveghuta, amely egész Európában az egyetlen ilyen típusú feltárt és bemutatott építészeti emlék, és hasonlóan jelentős az itteni, illetve a Csatár nevű zalai faluban feltárt Árpád-kori kovácsműhely. Büszke vagyok arra, hogy a páratlanul szép zsámbéki premontrei romtemplomban én végezhettem hitelesítő ásatásokat, melyek fontos eredményeként bebizonyosodott, hogy a hely Szent István korától lakott volt, sőt a XI. századtól templommal is rendelkezett. Rengeteg régészhallgató dolgozott velem az elmúlt évtizedek alatt, a mai napig én vagyok a hallgatók „Ilu nénije”. Ezt a titulust már nagyon fiatalon megkaptam, de nem bántam, mert mindig tiszteletet éreztem benne. Úgy remélem, hogy amit a munkámmal, hivatásommal adhattam, amit a kollégákkal együtt alkottunk, az mind tovább él. Ha csak a helyreállított épületekre, romkertekre, bemutatóhelyekre gondolok, már akkor is nagy öröm tölt el, mert szeretik és használják őket az emberek. Nem éltem hiába. Hálát adok az Úristennek, hogy ezt megadta nekem.
