Jakab Gábor beszélt Kolozsvárról, amelyet a helybéli magyarok „a föl nem adható város”– ként őriznek és gazdagítanak. Ugyanakkor, amikor a Babes-Bolyai Tudományegyetemen az idén több mint tizenötezer ezer magyar diák tanul, sajnos az árnyoldalakról is említést kell tenni – mondta. A Trianon óta eltelt nyolc évtized nyomán egyre szomorúbb súlya és időszerűsége van Márton Áron püspök sokat idézett mondatának: Erdélyt nem a román katonák hódították meg, hanem a magyar anyák veszítették el. Egyre fogynak az erdélyi magyar katolikus egyházközségek, kevés gyermek születik. Szólt sajtóapostolkodásáról is, 1990-2006 között végzett főszerkesztői tevékenységéről. 1996-ban egy jegyzetében, mely az egyházi kollaboráció és az elmaradt lelkiismeret-vizsgálat kérdését feszegette. Nagy visszhangot kiváltó jegyzetében kiemelte: a társadalom karámjából 1989-ben kiűzték a bűnbakot, de egyidejűleg és önhatalmúlag a kiűzők felmentették magukat a bűnösség, a bűnrészesség vádja alól. Azért, ami a kommunizmus évtizedei alatt történt országunkban, mi, papok is felelősek vagyunk bizonyos mértékig – mutatott rá. Amikor a modus vivendi szellemében a lojális kapcsolattartásra törekedtünk, jóindulatú megjegyzésekkel tompítottuk a feszültségeket, akaratlanul is segítettünk életben tartani a kezdettől fogva haldokló rezsimet. Jóllehet egyénileg tartottunk lelkiismeret-vizsgálatot, de testületileg máig sem. Cikkét komoly sajtóvita követte a lapban: „Ez megmutatta, hogy nincsenek tabutémák, mindenről lehet beszélni a keresztény etika fundamentumán” – fogalmazott Jakab Gábor.
A vendég beszélt a romániai csángó magyarok helyzetéről is. „2002-ben magam is írtam egy hosszabb levelet Jean-Clude Périssetnek, az akkori bukaresti vatikáni nunciusnak. Ő ugyanis egy televíziós újságírói kérdésre azt a véleményét hangoztatta, hogy feltartóztathatatlan asszimilálódás vár a még magyarul beszélő csángókra. Levelemre adott válaszához még azt is hozzátette: véleménye szerint háromszáz év múlva kizárólag angol nyelven fog beszélni egész Európa.” Jakab Gábor megállapította: hacsak valamilyen ma nem is sejthető okból nem vesz más irányt a népek története, a csángók beolvadnak a románságba. Az a moldvai magyar, aki csecsemőkorától a templomban és az iskolában is csak román szón nevelkedik, román nyelvű vallási és szellemi táplálékon él, annak érzelemvilága is román. Kivételek persze a jövőben is lesznek, de ezek száma egyre kisebb. Az idő immár sok-sok évtizedben mérhető múlása nem ezeknek a kivételeknek kedvez. Egyesek, akik lelkükben eltökéltek még, és vágynak a magyarság testébe való visszatalálásra, megmenthetőek lennének. Ez jelenthetne mégiscsak némi számbeli növekedést az összmagyarság számára – áttelepülésük révén…
