Fotó: Merényi Zita
Európában keveset tudunk az egyes afrikai országokról. Hogyan jellemezné néhány szóban Ghánát?
– Ha Európában nem beszélnek valamelyik afrikai országról, az szerencsére azt jelenti, hogy ott nincs baj. Ghána körülbelül háromszor akkora, mint Magyarország, 29,4 millió lakosa van, ennek 65 százaléka 35 év alatti. A keresztények az ország lakosságának 71 százalékát teszik ki, 13,1 százalékuk katolikus. Rajtuk kívül vannak még protestánsok (metodisták, anglikánok, presbiteriánusok, baptisták – összesen tizennégy felekezet), és hatalmas növekedést mutatnak a pünkösdi szabadegyházak, amelyek hívei a lakosság 24 százalékát alkotják. A keresztény lakosság egy része egyik egyházzal sem azonosul. Az emberek 13,4 százaléka muszlim, öt százalék pedig a törzsi vallásokat követi.
Hogyan tud vonzó lenni a Katolikus Egyház az emberek számára?
– Három csatornán keresztül evangelizálunk: hirdetjük Krisztus örömhírét; hitre nevelünk, felkészítjük az embereket a szentségek felvételére; s mások szolgálatával is tanúságot teszünk a hitünkről. Szociális, egészségügyi és oktatási feladatokat látunk el. 1951 óta kiváló a kapcsolatunk az állammal, ez minden kormány alatt megmaradt.
A kezelésünkbe adnak számos iskolát, közoktatási intézményt: az állami iskolák 25-27 százaléka – több mint kétezer általános iskolánk és több száz középiskolánk van –, az egészségügyi intézmények 11 százaléka a Katolikus Egyház fenntartásában működik. A karitatív szolgáltatások 58 százalékát az Egyházunk nyújtja, amely 1880 óta van jelen az országban. A katolikus oktatás és képzés minőségi színvonalú, ezért a katolikusok jelen vannak a politikai, a gazdasági és a kulturális élet valamennyi területén. Mindezt más keresztény felekezetekkel együtt tesszük, amelyek szintén számos feladatot látnak el a kormánnyal együttműködve.
Hogyan jellemezné az ökumenikus kapcsolatokat?
– Remekül működnek. Nagyon jók a felekezetek közötti kapcsolatok, például bármikor felhívhatom a protestáns püspököket, személyes a viszony közöttünk. Évente egyszer találkoznak az egyházi vezetők, de év közben is vannak ökumenikus találkozóink. Olykor közös körlevelet adunk ki politikai, morális, lelkipásztori kérdésekről, és évente két-három alkalommal találkoznak velünk a kormány tagjai is.
Az Egyház kényelmetlen kérdéseket is fel mer vetni a kormánynak?
– Igen, az Egyház prófétai szerepet vállal. Európában a hit sokkal inkább a privát szférába tartozik, és ezt nagyon sajnálom. A kereszténység nem lehet „sekrestyekereszténység”, az Areioszpagoszon kell megélni, ott, ahol a döntések születnek, a nép között. Hogyan lehetünk a föld sója, ha a sót a sekrestyében tartjuk? Jelen kell lenni a társadalmi, politikai, kulturális, gazdasági és pénzügyi élet terein, ahol a globalizáció zajlik. Ott kell lennünk és bátraknak kell lennünk, nem maradhatunk távol. El kell vinnünk az evangélium sóját a közoktatásba és mindenhová, ahol morális jellegű döntések megszületnek. A kereszténységnek az élet középpontjában kell állnia.
Mi lehet az oka annak, hogy Afrikában olyan sok papi hivatás születik?
– A két legfontosabb ok a demográfiában és a vallásosságban keresendő. Az afrikai ember nagyon vallásos, szociológiai szempontból pedig tény, hogy Afrika rendkívül fiatal kontinens, lakosságának 65 százaléka 35 év alatti. Ebből következik, hogy mindenütt növekedés tapasztalható: vallási és kulturális téren is, sőt az iszlám is növekszik. A kereszténység is fiatal Afrikában: egyes helyeken már ötszáz éve jelen van, de átlagosan inkább kétszáz éve. Vonzó, pozitív vallás, Krisztus örömhírét hirdeti, akit örömmel befogadhatunk, hiszen reményt ad egy jobb életre. Az Accrai Főegyházmegyében nyolc férfi és huszonkét női szerzetesrend működik. Tíz egyházmegyés és nyolc szerzetes papot szentelek a nyár folyamán. A liturgiáink is vonzóak, sokat énekelünk, táncolunk.
Az afrikai liturgiákból árad az öröm…
– Igen, ez nagyon fontos. Ferenc pápa is gyakran beszél az örömről. Az evangélium öröméről írta az Evangelii gaudium, s az ökológia öröméről a Laudato si’ kezdetű enciklikát. Afrika a bizonyíték arra, hogy kevés dolog birtokában is része lehet az életünknek az öröm. Nem kell sok hozzá, hiszen az öröm belülről fakad, nem az anyagi, hanem a lelki dolgokból származik. Itt, önöknél is megvan az öröm, csak lángra kell lobbantani.
Milyen problémákkal néz szembe az afrikai Egyház?
– Az európai posztkeresztény kor elkeserít minket. Gondoljunk csak bele, keresztény misszionáriusaink főként Európából érkeztek: holland, ír, angol, német, francia, olasz, spanyol és portugál nemzetiségűek voltak. Egészen megdöbbentő számunkra, hogy ma olyan eszméket hallunk keresztény gyökerű európai országok kormányaitól, amelyek szöges ellentétben állnak azzal, amit a misszionáriusaik hirdettek nekünk. Mondok egy példát: itt van a család. Nálunk, Afrikában a nagycsalád az általános. Az őseim még poligám családokban éltek. Aztán jött a kereszténység, és azt tanította, hogy a házasság egy férfi és egy nő köteléke. Nehezen, de megértettük, elfogadtuk ezt, s ma nagyrészt monogám házasságokban élünk mi is. És akkor az európai kormányok hirdetni kezdik nekünk, hogy a házasság nem egy férfi és egy nő közössége, ez a kapcsolat létrejöhet két férfi vagy két nő között is. A mi kultúránkban ez tabu. És Anglia, Hollandia, Spanyolország, Portugália, azok az országok, amelyeknek a misszionáriusai megtanítottak minket a házasság értékére, most azt mondják, hogy vagy elfogadjuk az egyneműek házasságát, vagy nem adnak pénzt a fejlesztésre, a betegek gyógyítására, a gyerekek oktatására. Természetesen a homoszexuális ember is Isten gyermeke, tiszteletben kell tartani. De hogy rákényszerítsenek egy országra egy másik kultúrát, ez érthetetlen. Döntés elé állítanak bennünket: vagy törvénybe iktatjuk az egyneműek házasságát, vagy nem biztosítanak számunkra forrást a betegeink ellátására. Szenvedünk azoktól a feltételektől, amelyeket a nyugati világ, a Világbank és az ENSZ támaszt velünk szemben. Megpróbálunk ellenállni, de a politikusok a hatalmukat féltve gyakran eladják a méltóságukat.
Ghána még nem írta alá a 2014-es maputói jegyzőkönyvet a nők abortuszhoz való jogáról, de sok afrikai ország már megtette ezt. A mi népünk szereti az életet, a gyermekeket. És most azt akarják megértetni a nőkkel, hogy akkor lesznek szabadok, ha jogukban áll megszabadulni a terhességtől. Mintha a várandósság egyfajta betegség lenne, amely akadályozza a nőt a szabadságában, a méltóságában. A nők tudják, hogy a magzatnak is megvan a maga méltósága, amelyet tiszteletben kell tartani – és ezt akarják elvenni tőlük. Kértük az Európai Püspöki Konferenciák Tanácsának tagjait, hassanak a politikusaikra, hogy meg tudjuk védeni az emberi életet a fogantatástól a természetes halálig.
Milyen hatással van az afrikai emberekre ez az európai gondolkodásmód?
– A keresztény fiatalok között vannak néhányan, akik éppen emiatt tolódnak az iszlám fundamentalizmus felé. Mert az iszlám igent mond az életre, a sok gyermekre, és nemet a homoszexualitásra. Amikor egy fiatal keresztény azt látja, hogy a keresztény Európa elárulta őt, és jön egy muszlim, aki azt mondja: „boko haram” – ami azt jelenti: minden, ami nyugatról jön, negatív –, akkor hajlik arra, hogy őt kövesse. Afrikában erősödik ez a jelenség, a fiatalok közül egyre többen vonzódnak az iszlám szélsőséges irányzata felé.
Milyennek ismeri az afrikai iszlámot?
– Nyugat-Afrikában csodálatra méltó a kapcsolatunk az iszlámmal. Amikor az iszlámról van szó, a legtöbben a radikalizmus példáira gondolnak, Észak-Nigériára, Malira, Dél-Szudánra, Afrika szarvára… Pedig felhozhatnánk példának Szenegált is, ahol a lakosság 96 százaléka muszlim, és nagyon jó kapcsolatot ápolnak a keresztényekkel. Sierra Leonéban is 90 százalék feletti a muszlimok aránya, és ott is remek a kapcsolat a keresztényekkel. Ghánában soha nem volt semmi problémánk a muszlimokkal, hála az Úrnak, nagyon jók a vallásközi kapcsolatok, harmóniában élünk. Bármikor felhívhatom a főimámot, hogy meglátogatnám, ő pedig „fiamnak” szólít, és meghív magához.
Ez a békés afrikai iszlám hogyan viszonyul az iszlám radikalizmushoz?
– A muszlimoknak sem tetszik a radikalizmus, ami agresszióhoz, emberek meggyilkolásához, pusztuláshoz vezet. Ugyanakkor meg kell értenünk, hogy nagyon nehéz helyzetben vannak, mert az iszlám fundamentalisták nem hallgatnak senkire. Terroristák, akik gyakran a nem fundamentalista muszlimokat támadják meg. Észak-Nigériában Jos püspökének remek a kapcsolata az imámokkal, gyakran találkoznak az abujai bíborossal is. Ezek az imámok azonban nem tudják az iszlám nevében ellenőrzésük alatt tartani a terroristákat.
Ki adhat választ erre a súlyos helyzetre, ki képes megoldást találni a terrorizmusra?
– Sajnos azt kell mondanunk, hogy a fundamentalizmus kiindulópontja az emberek elégedetlensége. A szociális, az anyagi, a kulturális hátrány utat nyit a radikális gondolatoknak. A hetvenes években éltem Olaszországban, tanúja voltam a Vörös Brigádok terrorjának. Láttam Németországban a Vörös Hadsereg Frakciót, Latin-Amerikában a Fényes Ösvény gerillaszervezetet. Ugyanaz a radikalizmus élt a fiatalokban: egy igazságosabb társadalomra vágytak, de végül radikalizálódtak. És Olaszországban, Németországban is nagyon sok idő kellett ahhoz, hogy felszámolják ezt a szociokulturális jelenséget. Sok idő kell ahhoz is, hogy véget vessünk ennek a mostani, sajnos vallási jellegű radikalizmusnak.
Veszélyes lehet, mégis az egyetlen út a párbeszéd útja. Meg kell érinteni ezeknek a fiataloknak a szívét, találkozni kell velük, tanúságot tenni előttük, egészen a vértanúságig. Nem vágyunk a vértanúságra, de szükség van olyan keresztényekre, akik készek odaállni ezek elé a fiatalok elé, akiket egy olyan lélek ejtett rabul, amely szemben áll bármely vallással. Ahogyan Benedek pápa mondta, a vallás nevében senki nem ölhet meg egy másik embert. Isten, az egész emberiség atyja nevében senki nem ölhet meg egy másik embert. Hogyan győzzük meg erről a Boko Haram, az al-Shabaab, az Iszlám Állam, az al-Káida fiataljait? Egyrészt párbeszédre van szükség, másrészt becsületes politikára és gazdaságra Európa és Amerika részéről. Sajnos a politika becstelen, kettős mércét alkalmaz. Globalizációról, nyitottságról beszélnek, a határok megnyitásáról a gazdasági mozgás érdekében, s aztán a multinacionális vállalatok belépnek a nyitott határokon át az országomba, és elveszik az egyszerű emberek földjeit, éhbérért dolgoztatják a munkásokat, majd nyugaton jó pénzért eladják a kakaót, a kávét. Európában így a mi fiataljaink kárára növekszik a jólét.
Ghánából is kivándorolnak a fiatalok?
– Igen, sokan elindulnak Európa felé a Földközi-tengeren keresztül. Elmennek a tanult fiatalok, akik munkát találnak Európában orvosként, mérnökként… Ők olyan szakmák, hivatások képviselői, amelyekre nagy szükségünk lenne az ország fejlődése érdekében. De elmennek a tanulatlan fiatalok is, mert azt látják a tévében, milyen jó az élet Európában. Aztán kihasználják, új rabszolgaságba vetik őket, elveszik az irataikat. Vannak olyan közel-keleti országok, ahol a ghánaiak 16–20 órát dolgoznak éhbérért, embertelen körülmények között. A kormányunk igyekszik visszahívni az elmenekült fiatalokat.
Milyen reményekkel tekint Afrika jövőjére?
– Afrika a világ reménysége, tavasza. A népesség fiatal, míg Európa a demográfiai télbe hajlik. Ha sikerül helyben tanítani, képezni a fiatalokat, önállóvá tenni őket, hogy segítsék országuk fejlődését, akkor olyan tudósok születnek majd itt is, mint Einstein, Galilei,
Leonardo da Vinci, olyan zenészek, mint Verdi, Mozart, és olyan kémikusok, mint Pasteur vagy Marie Curie. Az afrikai ember agya még szűz, nincs jól kihasználva. Be kell fektetnünk a fiatalokba, mindent meg kell tennünk azért, hogy otthon érezzék jól magukat. Úgy kell nevelnünk őket, hogy mélyen gyökerezzenek a család, a humanizmus, a demokrácia értékeiben. Az afrikai demokrácia problémás kérdés, azonban ennek geopolitikai okai is vannak. Nincs béke a Nagy-tavak vidékén, mert itt hihetetlenül értékes ásványkincs található, amelyet a világ meg akar szerezni. Európa, Kína, Amerika geopolitikailag érdekelt ezen a területen.
Szegény Afrika! Ha Európa valóban keresztény lenne, Afrika valóban fejlődne. A Katolikus Egyházra ezért nagy feladat hárul: az örömhír hirdetése, az emberek elméjének formálása és a szeretetben való szolgálat. Evangelizálni kell Afrikát, és Európát is újra kell evangelizálni. Keresztény, humanista politikusokat kell nevelni. Ahogyan Gandhi mondta: „A Föld mindenki szükségletét ki tudja elégíteni, csak a kapzsiságát nem.” A globalizációt a kapzsiság uralja, ezen kell változtatnunk.
Hogyan érezte magát Magyarországon?
– Csodálatos hetet töltöttem itt, nagyon köszönöm Erdő Péter bíborosnak, hogy meghívott, és vendégül látott. Örömmel tartottam előadást a Szent Adalbert Központban az esztergom-budapesti főegyházmegyei köznevelési intézmények vezetőinek és munkatársainak találkozóján, amelyen az oktató-nevelő munka és a katolikus identitás kérdése állt a középpontban. Voltam Egerben is, Ternyák Csaba érseknél. Csodálatos ez az ország, és nemcsak a látnivalók miatt, hanem mert az emberek műveltek, kedvesek. Tegnap este színházban voltam, Verdi Az álarcosbál című darabját néztem meg, gyönyörű volt. Láttam a mezőgazdasági művelést, a katolikus iskolákat, csodás templomépületeket. Nagyon finom ételeket ettem, remek borokat ittam. Jártam a Balatonnál is, a tihanyi bencés kolostorban: micsoda kultúra, micsoda művészet, micsoda építészet, micsoda konyha! És a Balaton! Nem is tó, olyan, mint a tenger! Gyönyörű ez az ország! Szeretnék ideküldeni néhány papot tanulni, tapasztalatot szerezni. Szeretném, ha a fiataljaink ösztöndíjjal jöhetnének ide tanulni: informatikát, kultúrát, építészetet, orvostudományt. Ki tudja, egyszer majd talán misszionáriusokat is küldhetünk.
