Az idő itt van. „Közel van az Isten országa” – valójában elközelgett, közel jött, így kellene fordítanunk; hiszen azt juttatja kifejezésre, hogy Isten országa folyamatosan közeledett az ember felé, a teljes Ószövetség ennek tanúbizonysága. Jézussal pedig a lehető legközelebb érkezett hozzánk, szó szerint a „küszöbön áll”. Más szavakkal megfogalmazva: Isten szüntelenül munkálkodott az üdvösség ügyén, népe történetében fáradságot nem ismerve bontakoztatta ki hatalmas tervét. Itt és most ez a készület, ez a hatalmas crescendo a csúcspontjára jutott: elérkezett Krisztus. Minden, ami eddig volt, őrá irányult. Az Atya megtett mindent – most a Fiú a megtestesüléssel készen áll a megváltás művének bevégzésére.
Azonban az isteni cselekvés választ vár az embertől. A kegyelem műve haladt és halad előre az időben és a térben. A nagy kérdés az, hogy az ember passzív elszenvedője vagy aktív cselekvője lesz-e a kegyelem művének? Perikópánk kettős módon mutatja meg az evangélium meghirdetéséből fakadó igényt: először Jézus megtérésre (lelkületünk, gondolkodásmódunk, életvitelünk átalakítására) hív meg mindannyiunkat, majd pedig a két testvérpár példáján azt szemlélteti, hogy az evangélium befogadása, az abból fakadó átalakulás miként hathat az életünkre. A szójáték – halászból emberhalász – feltárja a hívás megvalósulásának módját: az ember tovább hordozza önnön emberi mivoltát (a halász halász marad), ugyanakkor Isten műveként minden, ami emberi valóját alkotja, „átlelkesül”, a Szentlélek erőterébe kerülve új távlatot, a korábbi mivoltból levezethetetlen új gazdagságot nyer (már nem halakat, hanem embereket fog hálójával).
Így áll előttünk a lehető legplasztikusabban Aquinói Szent Tamás gondolata, aki szerint a kegyelem nem lerombolja, kiiktatja, hanem előfeltételezi és beteljesíti az emberi természetet. Az evangélium újjáteremt, a Lélek újjászül, a kegyelem megajándékoz és felöltöztet. A megtérésben Istené leszek, aki beteljesítette az időt, és közel jött hozzánk.
