A józan szeretet jegyében
Fotó: Lambert Attila

 

Hogyan fogadta a kinevezés hírét?

– Kettős érzés volt bennem: egyrészt örömmel, másrészt persze izgalommal is. Nagy ajándéknak tartom, hogy abba az egyházmegyébe kerültem főpásztornak, ahol magam is felnőttem. Nagyon szeretem a Váci Egyházmegyét. A Jóisten rendkívüli ajándékának tartom már azt is, hogy a Központi Szemináriumnak háromszor is – kispapként, prefektusként és rektorként – a lakója lehettem, az pedig, hogy most váci püspök leszek, valóban különleges kegyelem. Ugyanakkor drukk is van bennem, hiszen a szemináriumban a kispapokkal, a munkatársakkal és a hívekkel együtt kétszáz emberért voltam felelős, míg a Váci Egyházmegyében százötven pap szolgál, és körülbelül hatszázezer ember él. Meg kell tanulnom püspöknek lenni – sok feladat, kihívás és napi szintű döntés vár majd rám.

Ön több szállal is kötődik Váchoz.

– Valóban, hiszen a dédszüleimnek – akiknek a kommunizmus miatt Pencre kellett költözniük – Vác volt a város. Dédnagyapámat Vácott temették el.
Mély és megható családi esemény volt, amikor a deákvári temető felszámolásánál jelen lehettem dédnagyapám exhumálásánál. Amikor a Zsámbéki Tanítóképző Főiskola levelező tagozatára jártam, a konzultációkat gyakran a régi szeminárium épületében tartották, ahol most az Apor Vilmos Katolikus Főiskola található. Én maglódi vagyok, ezért kispapként a Váci Egyházmegye papnövendéke lettem. Szívesen emlékszem vissza ebből az időszakból a szünidőkre, arra, amikor a többi kispaptestvéremmel moziba vagy sörözni mentünk, készültünk az asszisztenciapróbákra. Igazi nagy élményem volt az első kispapi karácsonyom 1993-ban. Bár távol voltam a családomtól, mégis úgy éreztem, új családra találtam. Keszthelyi Ferenc megyéspüspök úr szigorú „nagypapa” volt, egészséges szigorral kezelt bennünket. Pappá szentelésem után kinevezett a titkárának. Persze én szerettem volna valahol káplánként szolgálni, utólag még­is hálás vagyok azért az egy évért, hiszen így az egész egyházmegyét megismerhettem. A váci kötődésem később is megmaradt, a rekollekciókra, a nagycsütörtöki közös misékre is szívesen emlékszem vissza. Gödi plébánosként váci kerületi esperes is voltam, harminckét plébánia és huszonhat pap tartozott hozzám.

Kik voltak a papi példaképei?

– Nagy szeretettel gondolok lelkiatyáimra, így a maglódi Horváth Józsefre vagy a sülyi Szegedi Lászlóra, aki a Tápiómenti Nagyboldogasszony Közösség és az egyházmegyei ifjúsági pasztoráció megalapítója. Én tulajdonképpen ebben a közösségben szocializálódtam. Még világi hallgatóként kezdtem meg nappali tagozatos teológiai tanulmányaimat Veszprémben, ahol Kuminetz Géza volt rám nagy hatással; ő elsősorban a papi állhatatosságban, hűségben és alázatban mutatott példát. De hálás szeretettel gondolok Schall Tamásra is, akinek a plébániáján éltem és szolgáltam. Kispapként a legnagyobb hatást Bíró László püspök atya – egykori rektorom – tette rám az ő óriási, alázatos emberségével és befogadó szeretetével. Tomka Ferenc, Vereckei Tamás, Bartók Ferenc bencés, Nemesszeghy Ervin és Benkő Antal jezsuita atyáknak is sokat köszönhetek.

A püspökszentelés az egyházi rend teljességét adja. A Lumen gentium kezdetű dogmatikus konstitúció ezt írja: „a püspökök kiemelkedő és szemmel látható módon magának Krisztusnak a tanítói, pásztori és főpapi hivatalában részesednek és az ő személyében cselekszenek”. Rektorként talán inkább a vezetési feladatok határozták meg a munkáját, míg plébánosként a lelkipásztori szolgálat volt az elsődleges. Egy megyéspüspök esetében mind a kettőre nagy hangsúly esik.

– A zsinati dokumentumok azt is hangsúlyozzák, hogy a püspök pásztora és atyja az egyházmegyének, a papjainak különösképpen. Ebben az esetben az atyaság a lelki törődést is magában rejti. Rektorként is arra törekedtem, hogy ne csupán hivatalnok legyek. Bár nem voltam a kispapok gyóntatója – és püspökként sem leszek az a papjaimnak –, mindig egyfajta szeretetteljes lelki atyaság megélésére törekedtem. Püspökként egy egészséges rendtartás mellett igyekszem majd úgy szolgálni, hogy mindenki bizalommal fordulhasson hozzám. Akár igent kell mondanom, akár nemet, mindig érezzék a szeretetet, tudják az emberek, hogy mindent értük teszek.

Ön tagja a Fokoláre papi közösségnek. Miben erősíti ez a szolgálatát?

– Nagy örömmel vállalom ezt, bár nem szoktam külön kitérni rá, hiszen ha valaki egy lelkiségi mozgalomhoz tartozik, annak fő karizmáit az életében kell megvalósítania. A papi közösséggel először a Fokoláre mozgalom lelkiségében találkoztam. Nem vagyok szerzetes, de nagyon nagy igényem volt arra, hogy tagja legyek egy olyan papi közösségnek, ahol a papi lelkiséggel kapcsolatban és a felmerülő kérdések megbeszélése során igazán mélyre tudunk menni. A Fokoláre mindig tükröt tartott nekem. A hívek hajlamosak arra, hogy a papokat egyfajta piedesztálra emeljék; ebben a közösségben mindig sikerült valamiképp a helyemre kerülnöm. A Fokoláre megtartó erőt is jelent, emellett megtanít arra, hogy nem csak olvasni kell Isten igéjét, hanem életre is kell váltani. Ez pedig nem könnyű, magam is tanulom még.
Fontosnak tartom az egység kultúráját, amire püspöki szolgálatom során is szeretnék figyelni. A Fokoláre erre is nagy hangsúlyt helyez. Mindenkivel keresni kell az egységet – a paptestvérekkel, a hívekkel, a testvéregyházakkal, zsidó testvéreinkkel, a más vallásúakkal és minden jó szándékú emberrel.

Beer Miklós megyéspüspök határozott irányt képviselt a szolgálatában. Van, amit átvenne ebből?

– Beer Miklós püspök nagyon népszerű ember, mindenkivel rendkívül kedves, szociális érzékenysége példamutató, igazi befogadó személyiség. Valódi evangéliumi ember, aki, ha egy inge van, azt is odaadja a másiknak. Ezt a lelkiséget én is szeretném folytatni. Emellett Miklós püspök az egyházmegye vezetése során igyekezett válaszokat adni az új kihívásokra, többek között a paphiányra is. A püspök atya hozta létre az állandó kórházi lelkigondozói szolgálatot. Fontos, hogy a pap ellássa szentségekkel a beteg, szenvedő embert, de sajnos hosszabb törődésre bizony nincs mindig ideje. A kórházban szolgáló lelkigondozó viszont mindenkivel tud foglalkozni – persze nem csak a hívekkel, ez ugyanis fontos missziós feladat is. Elindult a világi munkatársak – egyháztanácstagok, sekrestyések –, az állandó diakónusok és az akolitusok képzése is. Most az az időszak következik, amikor ezeket a területeket be kell tagozni az egyházmegye munkájába. Ezenfelül a házi gondozói és a szamaritánus szolgálatot is meg kell említeni. Igyekszem majd a jó kezdeményezéseket a józan szeretet jegyében továbbvinni.

A Váci Egyházmegye területéhez a budapesti agglomeráció egy része éppúgy hozzátartozik, mint az ország néhány igen szegény térsége. Milyen kihívásokat tartogat ez egy megyéspüspök számára?

– Az a legfontosabb, hogy mindenütt élő közösségek jöjjenek létre és működjenek. Mindenkit – a paptestvéreket és a világi híveket is – arra kell szeretettel buzdítani, hogy nekünk kell építenünk az Egyházat. Krisztus ott lesz jelen, ahol ezért a jelenlétért mi magunk is teszünk. Mindenkinek a maga életállapotában és hivatásában kell szolgálnia Isten országát. Az agglomerációban nagyon sok gyermek és fiatal él. Itt az lehet a gond, hogy sokan ingáznak. Az aprófalvakban a kicsit kell megbecsülni. Ha van három rózsafüzért imádkozó asszony, akkor rájuk kell építeni, ők lehetnek a közösség kovászai. Ha valahol két fiatal van, velük kell létrehozni egy ifjúsági csoportot. XVI. Benedek pápa írt a mustármag reményéről. Szerintem a jövőben a misszió és a kovász Egyházának kell lennünk.

Mi lesz a püspöki jelmondata, és miért ezt választotta?

– Püspöki jelmondatom ez lesz: „Hűséges az Isten” (1Kor 10,13). Ez kapcsolódik a papi jelmondatomhoz. Érettségi ajándékként maglódi plébánosomtól megkaptam a Beszélgetés a Mesterrel című imakönyvet, amibe ezt a szentírási idézetet írta bele: „Légy hű mindhalálig, és neked adom az örök élet koronáját” (Jel 2,10). Ezt választottam a papi jelmondatomnak. Isten hűségét egész életemben megtapasztaltam, különösen a papságom ideje alatt, ezért választottam ezt püspöki jelmondatnak. Fontos, hogy mi is hűségesek legyünk a Mesterhez, az evangéliumi tanításhoz, a hithez és az Egyházhoz. Ezt csak a Lélek szavára figyelve lehet megvalósítani, az ő hűségére pedig mindig számíthatunk.

Kik fogják szentelni?

– Szentelésemre 2019. augusztus 24-én, 10 órakor kerül sor a váci székesegyházban. A főcelebráns Erdő Péter bíboros lesz, mellette Michael August Blume apostoli nuncius és Beer Miklós fog még szentelni. Bíboros úr személye a magyar egyházat jeleníti meg, de személyesen is kötődöm hozzá, hiszen tanárom volt a teológián, és segítő szeretetét rektorként is megtapasztaltam. Nuncius úr a Szentatyát és valamiképp a világegyházat képviseli, míg Beer püspök úr elődömként lesz jelen.

Mi lesz püspökként az első teendője?

– A szentelésem egyben a beiktatásom is lesz, vagyis kánonjogilag ettől az időponttól leszek főpásztor. Az első hivatali napomon szeretném összehívni a közvetlen munkatársakat, velük kell majd áttekintenem az egyházmegye ügyeit. Az első pasztorális fel­adatom az lesz, hogy végiglátogatom a papjaimat. Nagyon fontos, hogy jó kapcsolatot építsünk ki, hiszen együtt irányítjuk az egyházmegye hajóját. Ha a papok a helyükön vannak, ha ők boldog emberek, akkor az én püspöki szolgálatom is gyümölcsöző lesz.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..