Ünnepi liturgikus szövegeink a Jordánt meglepően sokszor emlegetik. A nagyvecsernye legelső éneke elmondja a lényeget: Jézus „a Jordán habjaiba merül alá, nem magának lévén megtisztulásra szüksége”, hanem nekünk szerez újjászületést. A Jordánt említő sok más ének pedig az evangéliumi eseményt írja le több-kevesebb részletezéssel.
Még ennél is meglepőbb, hogy számos énekünk egyenesen megszemélyesíti a folyót. Ez csak az ókori szemlélet ismeretében érthető. Ugyanis az ősi pogány felfogás szerint minden folyónak megvolt a maga „istensége”. A jól megfestett vízkereszti ikonon ábrázolni is szoktak egy alakot a vízben. Így már érthető, miért van olyan liturgikus énekünk, amely párbeszédet folytat a Jordánnal, ugyanis az őt megtestesítő „személlyel” teszi azt. „Jordán folyó, miért ámultál el” – kérdezi a himnusz. S a folyó választ is ad: „Hogyne rettegtem volna én, kitől még az angyalok is rettegnek.” Ilyen nagy esemény volt, hogy „Krisztus megjelent a Jordánban, hogy megszentelje a vizeket”. Az isteni működésnek olyan nagy ereje nyilvánult meg itt, mint a Vörös- tengeren való átkeléskor. Ott a tenger hullámai váltak szét, hogy a választott nép tagjai megmeneküljenek. Itt pedig „a Jordán kettészakad, s hullámainak folyását visszatartóztatja”. Miért? Mert Jézus keresztelkedésén az angyalok is megrémültek: „A Jordán látta, és visszafordult.” Az evangélium szerint János is félt, vonakodott megkeresztelni Jézust, akinek nem volt szüksége erre, hiszen ő bűntelen volt: „naptisztulást ki látott a földi emberek között?” Egy ének így folytatja: „Jordán látván téged, megfélemlett, és folyását feltartóztatta.” További kettő pedig: „láttak téged a vizek, és megfélemlettek.” Igen, mert „összetörted a vízben rejtőző kígyók fejeit”, vagyis Jézus meggyengítette az ősi ellenség erejét.
A Szent Szofróniosz jeruzsálemi pátriárkának tulajdonított nagy vízszentelési imádság is megszemélyesíti a Jordánt: egymás után többször említi, hogy visszafordult. S visszafordulásának és elborzadásának okát így adja meg: „A Jordán visszafordult, látván a láthatatlant, a megtestesült Teremtőt, a mindenség Urát szolgai alázatban (…) látván testben az Istent.” Mi viszont ezt élhetjük át: „Nincsen szó, mely elégséges volna a te csodatételeid magasztalására.”
