A halála előtti havas téli estén, a folyosói búcsúzáskor a kórházban a szavaiból úgy éreztem, legjobban az bántja, hogy nem volt ott a vasárnapi misén. „Nem érzem magam betegnek” – mondta fáradt mosollyal. Belém villant: az eltelt hetven év alatt egyszer sem hiányzott templomából. Beszélt, újságcikkeket, emlékezéseket, Isten-dicsérő tanulmányokat, tanúságtevő könyveket írt. Időskorában is jelen volt: tanított, dolgozott, közösségeket szervezett, a hit friss hajtásait plántálta, egyszóval: végezte pótolhatatlan munkáját.
1943-ban lépett be a jezsuita rendbe. A háború után Szegeden tanult, de az erősödő egyházüldözés miatt külföldre kényszerült. 1955-ben japán misszióba ment. Az oszakai katolikus egyetemen teológiát tanított, és keresett lelkigyakorlat-vezető lett. Nagy szorgalommal elsajátította a japán nyelvet, magáévá tette az ottani kultúrát, és a távol-keleti emberek lelkivilágának avatott ismerőjévé vált. Több kötete jelent meg magyar és japán nyelven; finom szövésű költői szövegek ezek, a veszendő ember iránti együttérzéssel átitatva… Gellért atya két évtizede tért vissza Magyarországra. Fáradhatatlanul dolgozott tovább, amíg lehetett. Addig, míg Isten ki nem tette utolsó könyve végére a pontot.
Ezek a fontosabb életrajzi adatok. A többi egy mindenre figyelő ember hű, gyengéket és elesetteket felkaroló szolgálata. Vannak olyan eszmefuttatások, amelyeket alig értünk, de különös titkuk mélyen megérint bennünket. És vannak ilyen emberek is.
Béky Gellért ilyen, sugalmazó férfi volt.
Tékozló szeretet, ez jut róla először eszembe. Könyvei, töprengő írásai. Bölcs szavai itt csengnek a fülemben; biztatása, ahogy életem szakadékaiból kivezetett, és a jó út felé tartó ösvényen elindított. Ahogyan még annyi embert, küszködő családot.
Az elvaduló világ szomorúsággal töltötte el. A védekezés egyetlen eszközének a közösséget tartotta, amelyben óvják, testmelegükkel segítik egymást az emberek. A lehajló Isten pedig betakarja őket.
