Elgondolkodtató, hogy korunkban miért kell ennyit beszélni, írni a „kereszténység lényegéről”. Mi itt a gond? János oly magától értetődő egyszerűséggel vetette papiruszra evangéliuma első zárásában: „Jézus még sok más csodajelet is mutatott tanítványai előtt, amelyeket nem jegyeztek föl ebben a könyvben. Ezeket azonban följegyezték, hogy higgyétek: Jézus a Messiás, az Isten Fia, s hogy a hit által életetek legyen az ő nevében” (20,30–31). Ha valaki még alaposabb kifejtésre vágyik, elolvashatja János első levelének első négy versét. Szinte ösztönösen felhorgad az emberben a kérdés: mit nem lehet ezen érteni? De talán jobb, ha így fogalmazunk: Mit nem akarunk ezen érteni?
A hit életként veszélyes vállalkozás, hiszen táncra hív, kalandra indít. Eszmerendszerként, értékrendként, erkölcsi mintagyűjteményként sokkal biztonságosabb, kiszámíthatóbb. Hiszen ha az evangélium tanulságos történetek sorozata, amelyek általános emberi bölcsességgel ajándékoznak meg, akkor minden következmény nélkül olvashatjuk. Ha a hittani kijelentések elmetornára buzdítanak, s lehetővé teszik, hogy nagyokat bölcselkedjünk egy olyan titokról, amelyet úgysem fogunk soha kimerítően megérteni (tehát sok mindent mondhatunk róla, szintén következmények nélkül), akkor ennek semmilyen hatása nem lesz életünkre. Ha pedig a hit értékskála, amely segíti az eligazodást a világ dolgaiban, akkor egészen hasznos kis jószág, bár ahhoz nem elég erős, hogy radikálisan, létünk gyökerénél ragadjon meg minket – de ez éppen így jó. A kereszténység lényegéről való véget nem érő beszéd kiváló megoldást kínál arra, hogy kihúzzuk az evangélium „méregfogát”, amely azzal fenyegetne, hogy meg akarja változtatni az életünket.
Jézus üzeni a laodiceai egyháznak: „Nézd, az ajtóban állok és kopogok. Aki meghallja szavam, és ajtót nyit, bemegyek hozzá, vele eszem, ő meg velem” (Jel 3,20). Jézus nem azt akarja, hogy csupán elgondolkodjunk róla, tiszteljük őt. Többre vágyik: be akar jönni a házunkba, velünk akar vacsorázni – életközösséget akar velünk. Kevesebb nem elég neki. A gondolat, a tisztelet önmagában még zárva hagyja az ajtót, arra kényszeríti Istent, hogy váljon az örökkön kopogtatóvá. Legyünk őszinték: nem ezt tesszük vele sokszor mi magunk is? Pedig ez volna a lényeg: egy fedél alatt közös asztalhoz ülni, ha úgy tetszik, közösen elkvaterkázni az életről, a világról, az emberről és Istenről. Nem nekem kell szólnom róla, hanem nekünk együtt kell szólnunk mindenről. Szólnunk, élnünk – nem külön-külön, hanem együtt. A hit az élet szava, az élet nyelve, a közösségé, amely örömöt szül. Ennél kevesebb nem elég. Jézus mondja önmagáról s rólunk: „Atyámban vagyok, ti bennem, s én bennetek” (Jn 14,20). Ez a hit valósága. Élet, amelyet csak az élet nyelvezetével lehet elmondani.
