Mi változott meg, ami miatt az Egyház is változtat?
Mindenekelőtt egyre érzékenyebbek vagyunk a személyes méltóságra – a tettest illetően is. Az aktualizmus az a szélsőség, ami az embert azonosítja a tetteivel. „Te egy gyilkos vagy”, „te házasságtörő, alkoholista vagy”. Könnyű általánosítani és beskatulyázni egy embert a tetteibe. Az erkölcsteológia tudja, hogy a személyes méltóság és a tettek összefüggenek: a személy a tetteken keresztül fejezi ki önmagát, a tettek visszahatnak a személyére, de a tettei sohasem azonosak a személye gazdagságával. Bármennyi rosszat tesz is az ember, a személyes méltósága több, mint a tettei. A személyes méltóság nem veszíthető el semmilyen bűnnel, hiszen azt nem emberek adták, és emberek el sem vehetik, el sem vethetik. Az istenképiség Isten ajándéka, Isten az embert önmagáért akarta, a személyes méltóság ezért elveszíthetetlen és fokozhatatlan, mindenki érték és mindenki szerethető.
Megváltozott a büntetés értelmezése is: nem lehet hivatkozni a halálbüntetésnél az elrettentésre, hiszen éppen akkor tennénk valaki halálát eszközzé, éppen akkor tárgyiasítanánk valakit – s pont ez ellen küzdünk. Ráadásul egy magasabb rangú (ontológiai) jogot, értéket nem lehet az empirikus statisztika miatt elvitatni. Szintén nem célja a halálbüntetésnek a bosszú: a „szemet szemért” elv valamennyire féken tudja tartani a gonoszt, oda-vissza fékezheti az erőszakot és a bosszút, de nem tudja meggyógyítani. Az Újszövetség szellemében a büntetés célja a rend védelme, a helyzet gyógyítása, a vétkesek és áldozatok kiengesztelődése, a bűnös megtérése. A halálbüntetés elvenné a lehetőséget a tettestől a gyógyulásra, a megtérésre, a társadalomba való visszaintegrálódásra. Ráadásul a legmodernebb nyomozati eszközökkel sem lehet kizárni a tévedés lehetőségét, így a halálbüntetés elvenné a lehetőséget a korrigálástól, és a tévedés gyengítené az igazságszolgáltatásba vetett bizalmat. Végérvényes döntést hozna olyan területen, ahol csak Isten lát át mindent végérvényesen – ezért akarjuk a végső ítéletet Istenre bízni. A büntetés célja nem lehet az elégtétel sem: elégtételt nem lehet erőszakosan ráakasztani valakire, másrészt bármennyi a fájdalmuk például egy meggyilkolt ember hozzátartozóinak, nem enyhít rajta, ha még egy embert megölnek. Nem okoz bennük sem gyógyulást, és a társadalom sem akarhatja, hogy a büntetőjog brutalizálódjon. Nem akarjuk a társadalom brutalizálódását, a személyes és családi bosszút, a lincselést. A halálbüntetés lappangóan erősíti a bosszúvágyat az áldozatban és hozzátartozóiban, a társadalomban, de magában a tettesben is. Összesítve mondhatnánk: megváltozott a büntetés értelme, célja, egy fokozódó humanizálódás figyelhető meg, s a keresztényeknek ebben élen kell járniuk. Demmer úgy mondja: az Egyház a jobb emberség ügyvédje a történelem folyamán, állandóan keresnie kell az emberségesebb megoldásokat, s ezekért prófétai módon fel is kell emelnie a hangját. Az evangélium radikalitása éppen abban áll, hogy felragyogtatja az alapértékeket, és ez elindít a történelemben egy hatásfolyamatot, mely egyre jobban megdolgozza a történelem nyersanyagát. Ma is mintha az egész világot betlehemi istállóként formálnánk, csakhogy az isteni jelen lehessen benne.
A halálbüntetés tehát inkább nem jog, és nem célja a büntetés, hanem történelmileg szemlélve igazából az önvédelem megtűrt eszköze volt: adott történelmi korokban és élethelyzetekben az államnak mint nagyobb közösségnek a kezében eszköz volt arra, hogy ezáltal saját magát és a védelmére bízottakat megvédhesse. Rá kell mutatni épp ezért arra, hogy a halálbüntetés nem más, mint eszköz, melyet jóra és rossz célra egyaránt lehet használni, s eljöhetnek olyan korok is, amikor már egyáltalán nem tanácsos alkalmazni. A katekizmus nagyon helyesen az önvédelemnél tárgyalja a halálbüntetést: legvégső eszközként kompromisszumszerűen elfogadható volt, ha másként nem volt biztosítható az ártatlanok védelme; de ha igen, akkor erről az eszközről le kell mondani. Már Szent II. János Pál pápa és Ferenc pápa is éppen erre hivatkozik: ahol tud lenni egy hivatalos nyomozás, rendőrség, bíróság, börtönök, ott lenniük kell olyan viszonyoknak is, hogy kivonhatók a közjóra veszélyes emberek halálbüntetés nélkül is. A modern államban nincs az államhatalom a falnak kényszerítve. Demmer azonban hangsúlyozza, hogy ha valaki lemond az utolsó védelemről, akkor az utolsó előtti határt még komolyabban kell vennie: az ártatlanok fokozott védelmét, a börtönök biztonságát, a reszocializációs lehetőségeket, a legsúlyosabb visszaesők hatékony kivonását, az előzetes jogi felvilágosítást megelőzés céljából, a társadalmi szervezetek összefogását, a tudományos kutatást. Akkor szokott megerősödni a népharag, a halálbüntetés utáni vágy, amikor nem érzik magukat biztonságban az emberek.
Arról sem szabad megfeledkezni, hogy a halálbüntetés olyan eszköz volt a történelem folyamán, mellyel a hatalom birtokosai talán leggyakrabban éltek vissza, azonosítva a közjót saját vagy kisebb közösségük részleges érdekével, és annak megvédése érdekében ehhez az eszközhöz folyamodtak. Az Egyház ezért sem akarja, hogy ma bárki hivatkozhasson rá, amikor halálbüntetéseket szab ki. Látunk katonai puccsokat, vallások közötti viszályokat, népek közötti háborúkat. Amikor Ferenc pápa nem engedi, hogy az Egyház tanítására hivatkozhassanak puccsisták, leszámolni akarók, akkor éppen a törvényes rend kiterjesztését kívánja előmozdítani.
A morálteológus hozzátesz még két dolgot: egyrészt egyre érzékenyebben látjuk, mennyire súlyosan tudunk hatni egymásra. Az atomizált gondolkodású morállal szemben egyre komolyabban kell venni a társfelelősség-bűnrészesség fogalmát, a strukturális bűn rendszerét. Például az abortusznál mindig a kismama az első, akit felelőssé teszünk, s elfeledkezünk a bűnrészesekről (a férfi, a nő anyja, a társadalmi klíma). Lehet olyan helyzet, ahol a nő tettes is, és áldozat is. Hasonlóan a legsúlyosabb bűncselekményeknél az elkövetők lehetnek tettesek is, és valamilyen fokban áldozatok is: kik nem nevelték erkölcsre, kik nem tanították rendes szakmára, kik nem engedik a tisztes megélhetését? Gondolhatunk a fehérgalléros bűnözőkre, de saját magunkra is. Sajnos hatunk egymás bűnére, igenis jogos az állandó „Uram, irgalmazz!” felkiáltás. Másrészt rendkívül várjuk az agykutatás eredményeit: talán nem is annyira szabad belátásból követett el súlyos bűncselekményt az illető, talán gyógyítható lehetne az agressziója, a hirtelen felindulása? Talán végeztek már ki elmebetegeket, akiknek inkább gyógyításra lett volna szükségük a méreginjekció helyett.
Ahol még marad tűrés
A halálbüntetés eszközének jogosságát az olyan helyzettől vitathatjuk el, ahol van törvényes hatóság, rendőrség, bíróság, börtön, s ezeknek kell megoldaniuk az ártatlanok védelmét, a bűnös gyógyítását. Mondhatnánk, a törvényes-társadalmi önvédelem oldja meg az önvédelmet vér nélkül. Szervezett állam szervezze meg halálbüntetés nélkül a rend védelmét. A halálbüntetés nem tűrhető el szervezett állami szinten. Azonban szélesebb türelmi tér maradhat az olyan akut, közvetlen életveszélyre, ahol nem tud hatékonyan jelen lenni az összes állami szerv. Ha pl. fegyveres betörő tört be a házamba, s életveszélyesen fenyeget, vagy terrorista fenyeget sokakat pusztítással. A szeretet parancsa (az önszeretet, mások szeretete, sőt, a támadó szeretete) itt is arra indít, hogy jogunk és kötelességünk védeni az ártatlanok életét, arányos beavatkozással, akár erővel is. Nagyon érzékenyen meg kell azonban gondolni a kettős hatású cselekvés erkölcsét (KEK 2263): a cselekvés fő szándéka nem irányulhat az ölésre, hanem a védelemre, a jóra, az életre kell irányulnia. Nem szándékosan akart, csak eltűrt következménye lehet az ilyen védekezésnek a másik ártalmatlanná tétele, akár megsebesítés, de akár halálos csapás árán is. A fő szándék sohasem irányulhat a halálra, fő cél nem lehet a másik halála. Ennek értelmében nem követ el bűnt, aki betartja az arányos erőbevetést, fő célja az ártalmatlanná tétel. Amikor sürgető önvédelmi helyzetben a „kisebb rosszat” választjuk, akkor azt már nem szabadon választottuk, hanem szabadságunkat éppen beszűkítette a támadó, ő maga kényszerítheti ki akár a halálos csapást (KEK 2264). Ő maga nem hagy más lehetőséget – éppen ezért lehet szükséges szélesebben eltűrnünk a súlyos következményeket. Ilyen értelemben nem követ el bűnt az a rendőrtiszt, aki kiadja a parancsot vagy meghúzza a ravaszt – ha ártalmatlanná tétel a cél, ha kimerült minden más lehetőség, s ha valóban sürgetően be kell avatkozni. Keresztény lelkiismerettel is lehet rendőrnek, terrorelhárítónak, határőrnek lenni.
Az erőszak nagypéntek óta a keresztények legnagyobb kihívása. Nem túlzás azt kijelenteni, hogy a keresztények tanúságtételének és alakító felelősségének a drámája összesűrűsödik abban, ahogy az erőszakkal bánunk. A kereszt és húsvét óta azonban a keresztényeknek van olyan többletük, melynek áldásos hatásait be lehet vinni a büntetőjog, a társadalmi együttélés, a kiengesztelődés folyamataiba. Észre is kell venni az idők jeleit, de alakítani is kell. Ferenc pápa most ezt tette.
Papp Miklós morálteológus
