Aztán már a következő jeles találkozási alkalomra, az anyák napjára gondolt, számba véve, ki mindenkit köszönthet fel ennek kapcsán három csemetéjével, a két fiúval és lassan nagykorúvá váló leányával együtt – akár személyesen átadott ajándékkal, akár csak egy-egy telefonos jókívánsággal. Mert hát úgy volt vele: akármilyen eredetű is ez a piros betűs dátum, a főszereplők megkérdőjelezhetetlenül és múlhatatlanul megérdemlik az ünneplést. Ezt a szeretetteljes hevületet pedig mindenképp meg akarta erősíteni a gyerekeiben.
Milyen jó volt látni annak idején, hogy anyum, drága nevelő nagyim, meg a deákvári nagyi mennyire örültek évről évre az ákom-bákom rajzos köszöntőimnek, no és a virágaimnak. Akkoriban persze még könnyű volt ilyen csokrokat szedni úton-útfélen. Ma már nemigen lenne rá lehetőség a sok tiltás, illetve a szemmel látható növénygyérülés miatt, marad tehát a vásárlós verzió, de legalább ez megmaradjon! És a szavakról se feledkezzünk meg, például milyen nagy dolog volt anno a stadionban, a nagypálya harsányzöld gyepén fellépni óvodásként, kisdobos-nyakkendős általános iskolásként, és énekelni a társaimmal a lelátókon ülő szüléinknek, hogy aszongya: „Serkenj fel, kegyes nép! / Mosolyog az hajnal, / arany szárnytollakkal / repdes, mint egy angyal. // Ingóbingó zöld fűszál / szépen felöltözik, / liliom rózsába’ / meg is törölközik. // Amennyi fűszál van / a tarka mezőben, / annyi áldás szálljon / jó anyám fejére!” De jó, hogy ez most ilyen teljes egészében az eszembe jutott, bár, mi tagadás, ma már elég gázosnak hangzik a szöveg – mélázott egy kicsit Z. a gyerekkorába nyúló félmúlton.
Aztán megpróbált felállítani egy személyes toplistát azokból a szavakból, amelyek talán nem túl dadogósak egy anyák napi köszöntéshez, de nem jutott túl sokra, miután egyetlen szó visszhangzott benne, minden más gondolatot elnyomva, a „köszönöm”.
