Smith a paradoxon feloldására a munkaérték-elméletből indult ki: a gyémánt azért értékesebb, mert előállításához lényegesen több munka szükséges, mint a vízéhez. A gyémánt ára az előállítás magas költségeit tartalmazza. A munkaérték-elméleti megközelítéssel azonban nem magyarázható meg a teljes jelenség, hiszen például a sivatag közepén a víz jóval értékesebbé válik a gyémántnál, holott az utóbbi előállítási költsége még mindig meghaladja az előbbiét. A gyémánt ráadásul nem minden kultúrában értékes. Egy szélsőséges példát jelentenek erre az Egyesült Államokban élő, konzervatív keresztény közösséget alkotó amisok, akik nem viselnek ékszert, ezért a gyémánt számukra gyakorlatilag értéktelen.
A jelenségre 1854-ben Johann Heinrich von Gossen adott elfogadható magyarázatot a szubjektív értékelmélet fogalmainak segítségével. A gyémánt– víz paradoxon megoldása a következő: A víz az élet szempontjából nélkülözhetetlen, az általa nyerhető összhaszon maximális, azonban az egyén számára szinte végtelennek tűnő mennyiségben áll rendelkezésre, így az általa nyert élvezet utolsó foka (a szükséglet-kielégítésből származó elégedettség határa) szinte nulla, ezért csereértéke is nulla. Tehát nem a valódi értelemben vett hasznosság, hanem az élvezet, avagy az elégedettség, a kívánatosság, a vágyhatár szabja meg egy jószág csereértékét.
A gyémánt-víz paradoxon lényegében az egyik megjelenési formája a hasznosság– élvezet paradoxonának. Az ember csak a hasznos szükségleteit kielégítő javakkal tudja fenntartani magát, de a javakat nem e szerint, hanem élvezeti értékük szerint rangsorolja.
A határhaszon azt a szubjektív hasznosságot jelenti, amit egy jószág pótlólagos egységének elfogyasztása eredményez. Ez értelemszerűen a már elfogyasztott mennyiség függvénye. Gossen I. törvénye kimondja, hogy a javak határhaszna csökkenő: minél többet fogyasztunk valamiből, annál kevésbé értékes számunkra egy újabb egysége.
A víz és a gyémánt „határ haszongörbéje” eltérő: ha még nem fogyasztottunk egy korty vizet sem, akkor a víz egy egysége a gyémánténál sokkal értékesebb számunkra. Ugyanakkor a víz határhaszon-függvénye sokkal meredekebben esik, mint a gyémánté, sőt rövid időn belül a másik görbe alá süllyed, vagyis a víz hamar csaknem „értéktelenné” válik a fogyasztók szemében.
Az emberek többsége a gyémántból vagy csak nagyon keveset, vagy semennyit sem birtokol (ami e jószág szűkösségére vezethető vissza), ezért a gyémánt határhaszna jóval magasabb a vízénél. A modern közgazdasági irányzatok szerint tehát egy termék árát az előállítási költségek mellett a határhasznok is befolyásolják. Így a gyémántnak a vízéhez viszonyított magas árát a nagyobb előállítási költségek mellett annak nagyobb szubjektív hasznossága (élvezeti értéke) is magyarázza. A szubjektív hasznosság pedig bizony nem mindig esik egybe a környezeti és természeti értékekkel. Talán ezért is hagyjuk figyelmen kívül, vagy – jobb esetben – értékeljük alul a minket körülvevő, alapvető életkörülményeinket, jövőnket meghatározó környezetünk minőségét.
