Salgado tömören és drasztikusan fogalmaz: „Mi, emberek szörnyű állatok vagyunk. Történelmünk háborúk története. Egy véget nem érő történet. Egy elmebaj meséje.” Súlyos mondatok. A kilencvenes években a ruandai népirtás és a délszláv háború szörnyűségei adtak okot a megjegyzésekre.
Tavasz óta láthatjuk a mozikban az Oscar-díjra jelölt portréfilmet korunk kétségkívül egyik legjelentősebb fotósáról, aki a világ válságövezeteiben fényképezett negyven éven át. Képei brutálisabbak, mint egy haditudósító fotói, megfogalmazásai pedig szentenciaként hatnak a nézőre. A film jó részében csak az ő arcát látjuk, azt is csak szűk kivágásban. A filmesek elkísérik kalandos útjain, láthatjuk munka közben, amint teleobjektívjével egy magas hegyre mászik fel éppen, és halljuk, amint lenyomja fényképezőgépén az exponálógombot.
Sebastião Ribeiro Salgado 1944-ben született a brazíliai Minas Gerais tartomány Aimorés nevű városában, hatodikként, mint az egyetlen fiú egy nyolcgyermekes családban. Egyetemi éveit São Paulóban töltötte, ahol közgazdászként szerzett diplomát. Miután megnősült, feleségével Párizsba költöztek, az időközben kitört brazíliai katonai diktatúra elől. Salgado közgazdászként a Nemzetközi Kávészervezetnek kezdett dolgozni, és a Világbank megbízásából többször is járt Afrikában. Amikor visszatért Ruandából, ráébredt, hogy ott készített képei fontosabbak neki, mint a gazdasági jelentések. Már harmincéves volt, amikor elhatározta, hogy fotós lesz. „Mikor bejelentettem döntésemet, a főnököm azt mondta, hogy én vagyok a leghülyébb ember a földön. Szerinte én lehettem volna Brazília következő pénzügyminisztere, erre én inkább beállok a fotósok végeláthatatlan sorába.”
Első komoly vállalkozása munkásokról szólt; Workers címmel jelent meg albumban. Megörökítette a kétkezi munkát végző embereket a világ különböző tájain, Dél-Afrikától a kuvaiti olajmezőkig. Ebből a sorozatból a talán legfantasztikusabb képek egy brazíliai aranybánya elképesztő körülményeit mutatják be. „Mikor a szélére értem annak a hatalmas lyuknak, egy pillanat alatt bontakozott ki az emberiség történelme előttem. A piramisok építése, Bábel tornya, Salamon király bányái.” Emberek százai, mint a hangyák, hátukon hátizsákkal másznak le létrákon a föld mélyére, arany után kutatva, s mindezt önkéntesen. Mintha csak az ókorból léptek volna elő. Csakugyan olyanok, mint az egykori rabszolgák lehettek.
Salgado következő projektje az Exodus volt: ekkor a tömeges népvándorlásokat örökítette meg. Felesége mindenben támogatta, albumait is ő tervezte. Amíg a fotós a világ különböző pontjain fényképezett éhező gyerekeket, háborús menekülteket, addig felesége otthon nevelte két fiukat, akik közül a fiatalabbik Down-szindrómával született. Akkoriban zajlott a délszláv és a ruandai háború, s Salgado az Exodus fotózása során pokoli események középpontjában találta magát. Különösen a ruandai népirtás hatott rá súlyosan. Szellemileg és testileg is kezdett leépülni, bőrét fekélyek és gyulladások lepték el, megmagyarázhatatlan vérzések gyötörték. „Egy francia orvos barátomat kértem, hogy nézzen meg. Egy hosszú vizsgálatot követően azt mondta, hogy ugyan teljesen egészséges vagyok, még- is haldoklom. Annyi halált és szenvedést láttam, hogy feladtam az emberiségbe és az életbe vetett hitemet. Akkor úgy döntöttem, nem fotózom többet.”
Úgy tűnt, nincs kiút. A moziban nézőként azt hittem, itt a vég, nem lesz „csattanó”. De nem így történt. Salgado elhatározta, új életet kezd, s ehhez a legjobbkor jött szülei döntése, hogy fiukra hagyják a családi farmot Brazíliában. A hajdan sűrű erdővel borított terület idővel sivataggá vált. Ahogy apja elmeséli a filmben, kénytelen volt kivágni a fákat, eltűnt a vidékről a víz és az állatok is. A korábban élettől nyüzsgő dombok kopár, halott tájjá változtak. A hű társ, Salgado felesége most is férje mellett állt. Ő mondta, hogy az egykori burjánzó életet talán vissza lehetne hozni, és az elképzelés bevált. Két évtizedes munka gyümölcseként, két és fél millió facsemetével ma újra lüktető őserdő terül el a kopár dombok helyén.
A fotós kedve is visszatért, újra dolgozni kezdett. 2004-ben Genezis címmel jelent meg új albuma, amely nemcsak az emberekről, hanem a Föld állatairól is szól, bennszülöttekről, az Amazonas eddig még érintetlen törzseiről. Ide fia, Juliano is elkísérte, aki szintén részt vett a portréfilm munkálataiban, és apja korábbi nagy utazásai miatt elhanyagolt kapcsolatuk is helyreállt.
Sebastião Salgado sokat látott ember. A szenvedés, a nélkülözés, a kilátástalanság negatív élménye mégsem ölte ki belőle a lelket, megmaradt benne a hit és a remény az emberiség jövőjében.
