Fotó: Peter Sorel, 1977
Kitartásának köszönhetően filmközelben maradt, így amikor Kovács, aki egyik korábban vállalt operatőri munkáját nem tudta elkészíteni (hetven filmje között ő volt az operatőre Dennis Hopper és Peter Fonda 1969-ben készített kultuszfilmjének, a Szelíd motorosoknak), jó szívvel ajánlotta magyar menekült-kollégáját a munkára, és Zsigmond Vilmos élt is a lehetőséggel. A hollywoodi szemétszedést is kipróbált, évekig fotólaborokban dolgozó filmes negyvenegy évesen forgatta első komoly amerikai nagyjátékfilmjét. Innentől aztán sűrűn sorolhatnánk munkáit (legalább száz, többnyire amerikai, kanadai és ausztrál alkotásban dolgozott világosítóként, operatőrként), melyek attól olyanok, amilyenek, mert ő fotografálta őket; a világhírű rendezőket, akik maguk is sokat köszönhettek a jöttment magyar férfinak; a színészeket, akik mindig a legmélyebb elismeréssel szóltak a fény mesteréről – de nem tesszük. Életében négyszer jelölték Oscar-díjra, amelyet a Steven Spielberggel 1977-ben forgatott Harmadik típusú találkozások operatőri munkájáért meg is kapott. 2003-ban a filmtörténet tíz legnagyobb hatású operatőre közé szavazták, 2014-ben Cannes-ban életműdíjat kapott. Első magyar filmjét hetvenkét évesen forgatta – a Káel Csaba által rendezett Bánk bán-operaadaptációt fotografálta.
1978-ban az Oscar-átadáson különös dolog történt. Amikor Goldie Hawn és Jon Voight kimondta, hogy az operatőri kategória díját Zsigmond Vilmos kapta, a hátsó sorokból előrefutott a színpadra a nyertes, és csokornyakkendős rövid köszönőbeszédet mondott jól érthető, nem cizellált, egyáltalán nem amerikai akcentusú angol nyelven. Az ilyenkor szokásos lelkendezések és zavart jópofaságok helyett először is egyszerűen megköszönte az amerikai embereknek, hogy új hazát adtak neki (ezt a gesztusát valószínűleg nem is értette a jelenlévők jelentős része), majd ahelyett, hogy – az íratlan Oscar-etikett szerint – Spielbergnek, a rendezőnek és csapatának félszegen hálát adott volna a lehetőségért, megköszönte a budapesti filmiskolának, hogy kitanította. Kimondta az Oscar-díj-átadásokon még soha el nem hangzott neveket, sorrendben Illés György, Bojkovszky Béla és Badal János operatőrök, világosítók nevét. Azon túl, hogy Spielberg csak 2004-ben „bocsátott meg” mindezért hivatalosan és személyesen Zsigmondnak, jelentősebb az a tény, hogy egy magyar menekült-filmes az euroatlanti szakmabeliek hollywoodi ünnepén az akkor még a filmvilágtérképen jelen sem lévő magyar filmiskolának mondott hirtelen jött köszönetet saját eredményeiért. Nyilatkozta azóta, hogy volt nála egy valamiféle hivatalos beszédet tartalmazó rövid jegyzet, de a végszavazás eredményének hallatán zavarában teljesen elfelejtett mindent, és spontán módon azt mondta, ami ott éppen eszébe jutott. Spielberg valószínűleg huszonhat évre elfelejthette, milyen is menekültnek lenni, egy idegen ország nyelvén, kultúrájában a színpad közepén lenni, és csak 2004-ben kaphatott észbe – megtehette: filmtörténeti hatása jelentősebb, mint Zsigmond Vilmosé. Mégis, a Harmadik típusú találkozásokban is olyan munkát végzett a magyar operatőr, hogy saját jogon is lehetősége volt arra, hogy egy pillanatra mélyebbre menjen a hollywoodi protokollnál. Erről az ügyről később sokat cikkeztek, de nem is a Spielberg–Zsigmond-félreértés a lényege mindennek, hanem az, hogy Illés, Bojkovszky, Badal olyan formátumú egyetemes filmmesterek, hogy Zsigmond szerint a nevük el kellett hogy hangozzék, legalább egyszer, ezek között az amerikai kulisszák között is. Így vált Zsigmond Vilmos keresetlenül is a magyar filmes kultúra szerves hordozójává és megjelenítőjévé, itthon és a nagyvilágban. Nem volt ideológus, diplomata, önmagát tükrökben nézegető művész – egyszerű magyar mesterember volt, aki úgy fényképezett, világított, kamerázott, ahogy mások levegőt vesznek vagy megvakarják az orruk hegyét. Így filmezett – természetesen, keresetlenül és életszerűen, úgy, ahogy érdemes, úgy, ahogy a csillag megy az égen.
