Valószínűleg nem volt meg a politikai akarat a változtatáshoz. Nemrég viszont egyszer csak meglett, a politika legfelsőbb szintjén is, az önkormányzatoknál is, ez az utóbbi időszak beszélgetései alapján világossá vált számomra: komoly elszántságot érzékelek. Amit most a budapesti kerületekben elkezdünk, modellértékűnek szánjuk; reményeink szerint idővel országos program válhat belőle.
A VIII. és a X. kerület meglehetősen eltérő adottságú LÉLEK-program-központoknak ad majd otthont: a nyolcadikban városi környezetben, bérházak közé ékelődik az épületünk, míg a tizedikben négy és fél hektáros parkban állnak a használatra kapott házak, és fémszerkezetű csarnokok is vannak az egykori nyári tábor területén. Ezek ideális helyszínt biztosítanak majd a lakók foglalkoztatására. Az a terv, hogy az önkormányzat segítségével kertészetet rendezünk be a csarnokokban. Az alapelv az eltérő adottságoktól függetlenül itt is, ott is ugyanaz: „Építs magadnak!” A jövendő lakók munkája révén újulnak meg az épületek. A X. kerületi LÉLEK-pont is így készült el: felújítása, berendezése és a költözés során egyaránt a programba bekapcsolódó ügyfelek munkájára támaszkodtunk.
Teljesen új szemléletre van szükség, hogy a kétségbeejtő helyzet megváltozzon. A bajok egyik fontos oka, hogy eddig a települési önkormányzatok semmilyen felelősséggel nem tartoztak a területükön élő emberek hajléktalanná válásának megelőzéséért, a problémát a központi költségvetésből oldották meg, úgy, ahogy. Ám az új törvény szerint most már nekik kell gondoskodniuk róluk, ezért abban lesznek érdekeltek, hogy megelőzzék lakosaik lecsúszását, ellehetetlenülését. A hajléktalanokat ellátó rendszer eddig szinte semmiféle lehetőséget nem kínált a bajbajutottaknak a társadalomba való visszailleszkedésre, a munkához és lakhatáshoz jutásra. A LÉLEK-program viszont éppen ezeket tűzi ki célul.
Tudvalevő, hogy országosan sok-sok ezer lakás áll üresen. Ez a lakásvagyon az önkormányzatok közreműködésével „megmozdítható”: a hajléktalan emberek részt vehetnének a lakások felújításában. A lehetőség, hogy ily módon lakhatáshoz juthatnak, sokakra nagyon lelkesítően hat, és „pofonegyszerűen”, viszonylag olcsón rengeteg fedél nélküli ember gondját oldhatja meg: nem kell milliárdokat költeni új lakások építésére.
A jelenlegi rendszer, amely úgymond átmeneti megoldásként szállókat tart fenn, konzerválja a nehéz sorsú emberek helyzetét, és pazarló. Az általa segítettek rendkívül különböző helyzetűek, állapotúak. Egy 2001-es felmérés, amelynek készítésében részt vettem, kimutatta: az ellátottak több mint fele munkásszállón is lakhatna, míg másik felük annyira rossz fizikai vagy mentális állapotban van, hogy ápolásra szorul, bentlakásos intézményben kellene elhelyezni. Sem az egyik, sem a másik csoport tagjainak nem éjszakai menedékhelyeken és átmeneti szállókon lenne a helye, amelyek nem nyújtanak számukra érdemi segítséget. Az is kiderült, hogy minél rosszabb állapotban van egy hajléktalan, annál rosszabb hely jut neki a rendszerben: tehát például sokkal elesettebb emberek élnek az utcákon, mint a szállókon. Ezen a ma is valós képtelen helyzeten is változtatni kell.
A bajba kerülő emberek legtöbbször nem rögtön kapnak segítséget, amikor elvesztik a lakhatásukat, hanem csak egy-két évvel később, amikorra már az összes tartalékukat felélik, minden tartásukat-reményüket elvesztik. A LÉLEK-program e téren is új szemléletet vezet be: az első pillanattól a rászorulók mellett akarunk állni, hogy megóvjuk őket a lecsúszástól.
Programunknak hangsúlyos a közösségi eleme. Nagyon fontosnak tartjuk, hogy a nálunk szálláshoz-munkához jutó emberek közösséggé formálódjanak, megtapasztalják, mit jelent másoknak segíteni és másoktól segítséget elfogadni, új kapcsolatokat építeni, másokhoz tartozni. A hajléktalanság legszörnyűbb terhei közé tartozik a kapcsolatnélküliség. Közösségfejlesztő programjaink révén e téren is komoly változások elindítói akarunk lenni.
A LÉLEK-program egyik nehézsége, hogy nem mindenki alkalmas a benne való részvételre. Emiatt kezdetben az úgynevezett zsilipházba költöznek az ügyfelek, ahol elkezdjük a programra való felkészítésüket, és csak azokat vonjuk be aztán a közös munkába, akik sikerrel veszik az akadályokat. Legnagyobb erősségünknek azt látom, hogy a normális életfeltételek kialakításának reális esélyét kínáljuk a velünk együttműködők számára, aminél tapasztalataim szerint nincs jobb „doppingszer”. Programunk ezen túl pozitív üzenetet fogalmaz meg a közvélemény számára, amely sajnos jó ideje egyre kirekesztőbb, elítélőbb a hajléktalanokkal szemben. Ha széles körben sikerül megismertetnünk ügyfeleink derekas helytállását, amelynek révén sorsuk jobbra fordulásáért tesznek, megváltoztathatjuk a velük kapcsolatos általános és többnyire téves vélekedést. És ezzel a fedél nélküli emberek széles köre számára is reményt adunk. Ha elterjed a körükben, hogy a programban részt vevőknek sikerült kitörniük a hajléktalanságból, az sok, ma még remény nélkül élő embert meg fog mozgatni – mondja Gyuris Tamás.
Fotó: Kissimon István
