A dolgok két oldala

Ezzel nem mindig könnyű kibékülni. Hiszen olyan jó lenne, ha minden egyértelmű volna; ha maradéktalanul tudnánk élni az eszményeinket; ha azok, akiket szeretünk, tökéletesek lennének; ha kristálytiszta és végleges érveléssel be tudnánk bizonyítani: van Isten; ha ellenségeinkben csak gyűlölnivalót találhatnánk; ha terveink mindig forgatókönyvszerűen és kudarcoktól mentesen valósulnának meg; ha azok, akiket gonosznak gondolunk, bűnhődnének, az igazak pedig elnyernék méltó jutalmukat; ha az öröm vegytiszta lenne, és nem keveredne bele ünneprontó módon a szenvedés. Szóval, ha a dolgok fehéren-feketén állnának előttünk, és így mi magunk is boldogan élhetnénk, amíg meg nem halunk.


Persze amikor ilyen, árnyoldalaitól mentes dologgal találkozunk – legyen ez egy eszményített keresztény család, egy tökéletes szerzetes, egy megváltó politikus, egy sztárpap, egy hibátlan projekt vagy éppen egy kívülről tökéletesnek látszó szenteste –, rögtön élünk a gyanúperrel, hogy itt valami túl szép. De az is lehet, hogy a leghalványabb fogalmunk sincs arról, ki milyen árat fizet azért, amit él.

A templomi keresztábrázolások közül számomra az egyik legkedvesebb az úgynevezett crux gemmata. Ennek egyik oldalán a megfeszített Krisztust szemléljük, míg a másik oldalát drágakövekkel rakták ki. Vannak helyek, ahol a liturgikus időnek megfelelően hol a kereszt egyik, hol a másik oldalát fordítják a gyülekezet felé. A crux gemmata életünk feloldásra nem váró paradoxonját emeli fel Isten színe elé: abban, aki „az ég és föld között karját kitárta”. A liturgiában vele együtt mi is kitárjuk karunkat ég és föld között. Vele, aki mindenben hasonló lett hozzánk, a bűnt kivéve, vele, aki tudta és örökké tudni fogja velünk és értünk, hogy milyen árat kell fizetnie annak, aki egészen ember akar lenni. Valahol ég és föld között.