A dolgok két oldala

Ezzel nem mindig könnyű kibékülni. Hiszen olyan jó lenne, ha minden egyértelmű volna; ha maradéktalanul tudnánk élni az eszményeinket; ha azok, akiket szeretünk, tökéletesek lennének; ha kristálytiszta és végleges érveléssel be tudnánk bizonyítani: van Isten; ha ellenségeinkben csak gyűlölnivalót találhatnánk; ha terveink mindig forgatókönyvszerűen és kudarcoktól mentesen valósulnának meg; ha azok, akiket gonosznak gondolunk, bűnhődnének, az igazak pedig elnyernék méltó jutalmukat; ha az öröm vegytiszta lenne, és nem keveredne bele ünneprontó módon a szenvedés. Szóval, ha a dolgok fehéren-feketén állnának előttünk, és így mi magunk is boldogan élhetnénk, amíg meg nem halunk.


Persze amikor ilyen, árnyoldalaitól mentes dologgal találkozunk – legyen ez egy eszményített keresztény család, egy tökéletes szerzetes, egy megváltó politikus, egy sztárpap, egy hibátlan projekt vagy éppen egy kívülről tökéletesnek látszó szenteste –, rögtön élünk a gyanúperrel, hogy itt valami túl szép. De az is lehet, hogy a leghalványabb fogalmunk sincs arról, ki milyen árat fizet azért, amit él.

A templomi keresztábrázolások közül számomra az egyik legkedvesebb az úgynevezett crux gemmata. Ennek egyik oldalán a megfeszített Krisztust szemléljük, míg a másik oldalát drágakövekkel rakták ki. Vannak helyek, ahol a liturgikus időnek megfelelően hol a kereszt egyik, hol a másik oldalát fordítják a gyülekezet felé. A crux gemmata életünk feloldásra nem váró paradoxonját emeli fel Isten színe elé: abban, aki „az ég és föld között karját kitárta”. A liturgiában vele együtt mi is kitárjuk karunkat ég és föld között. Vele, aki mindenben hasonló lett hozzánk, a bűnt kivéve, vele, aki tudta és örökké tudni fogja velünk és értünk, hogy milyen árat kell fizetnie annak, aki egészen ember akar lenni. Valahol ég és föld között.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.