Ezért amikor az emberek szenvedésével, bajaival, sőt halálával szembesül, megesik rajtuk a szíve, és segít nekik. Ilyen csoda Jairus kislányának a feltámasztása, amelyet Márk élénk színekkel fest le. A tizenkét éves, beteg kisleánya életéért aggódó Jairus kérésére Jézus otthagyja a köréje gyűlt tömeget, és elkíséri Jairust a házába. Útközben elé jönnek Jairus házából, és hírül adják, hogy a kislány éppen meghalt, és ezért nincs értelme tovább fárasztani a Mestert. Ők tehát azt hiszik, hogy a halál hatalma határt szab Jézus hatalmának. Ez azonban tévedés. Jézus ezért felszólítja a kétségbeesett apát, hogy ne inogjon meg hitében. Bemegy a házba, és kizavarja onnan a halottsirató sokaságot. Nem akar propagandát csinálni a csodával. Csak a két szülőnek és az őt kísérő három tanítványnak engedi meg, hogy elkísérjék a halottasszobába. Ott megfogja a kislány kezét, és megszólítja. A galileai őskeresztények a szemtanúk beszámolója alapján megőrizték az eredeti, arámi nyelvű szavakat, amelyeket Jézus mondott: „Talíta, kúmi!” Márk görög nyelvű olvasói számára görögre is lefordítja e szavakat: „Kislány, kelj fel!” Egy neves szentírástudóstól hallottam, hogy e fordítás nem egészen pontos. A talíta szó ugyanis nem kislányt, hanem kecskegidácskát jelent. Ezzel a becéző szóval volt szokás akkoriban megszólítani a gyerekeket. Kiérezzük e szóból Jézus jóságos szeretetét: megesett a szíve a halott kislányon, és a legkedvesebb módon szólítja meg, mintha élne. Jézus szavai teremtő- erejűek. A halott kislány azonnal felkel, és elkezd járkálni a szobában.
Nem csodálkozhatunk, hogy azok a tanítványok, akik szemtanúi voltak ennek az eseménynek, egész életükben nem felejtették el e hatalmas erejű szavakat, melyekkel Jézus megtöri még a halál könyörtelen hatalmát is. A szemtanúk magukon kívül vannak a csodálkozástól, csak Jézus marad egészen nyugodt, mintha a legtermészetesebb dolog történt volna. Csak ő gondol arra, hogy a kislány, aki átment a súlyos betegségen és a halál megtapasztalásán, most bizonyára éhes, és figyelmezteti az örömükben mindent elfelejtő szülőket: „Adjatok a lánykának enni!”
Jézus nem csinál propagandát a csodából, ezért szigorúan megparancsolja, hogy ne híreszteljék el az eseményt. Ám ezt a csodát nemigen lehetett titokban tartani. Jézus csodatevő hatalmának híre egyre inkább elterjedt, és vonzotta hozzá a tömegeket. Ő viszont azt szerette volna, hogy ne e világi csodákat várjanak tőle az emberek, hanem térjenek meg, és higgyenek abban az örömhírben, hogy Jézussal elközelgett az Isten országa. Azt azonban nem tudta megállni, hogy jót tegyen az emberekkel, akiket igazán szeretett. Jézust a szíve vezeti.
