A január csikorogva indul: az elmúlt ünnepek, az eltelt pihenőnapok után kedvetlenül állunk vissza a normál kerékvágásba: kicsit kesernyésen osztjuk és fogadjuk a napról napra közhelyszerűbbé váló „Boldog új évet!” kívánságokat, inkább nem gondolva bele, hogy miféle boldogító dolog érkezhet az utcákra kitett, lecsupaszodott karácsonyfacsontvázak között.
Jó volna valami kapaszkodó, fogódzó, mert a megszületett Megváltó öröme hirtelen köddé vált, s bármennyire is szeretjük és érteni véljük ez idő tájt Puszta Sándor szép sorait, sehogyan sem sikerül „ujjongó dalt fakasztani a szívben”:
Amikor elhallgat az angyalok éneke,
Amikor az égről eltűnik a csillag,
Amikor a pásztorok nyájukhoz visszatérnek,
Amikor a királyok hazamennek,
Megkezdődik a karácsony:
Megtalálni az elveszettet,
Begyógyítani a sebeket,
Etetni éhezőket,
Kiszabadítani a rabokat,
Békét vinni a testvérek közé
És ujjongó dalt fakasztani a szívben.
(Örökké karácsony)
Ezen érzések között őrlődve kifejezetten lelkesítően, megerősítően hathat ránk az a két meghívástörténet, amit a szentmise olvasmányai tárnak elénk. Ha figyelmesen hallgatjuk őket, láthatjuk, hogy fontos üzeneteket hordoznak.
Sámuel története legfőképpen arra világít rá, hogy a meghívásunk teljesen „személyes ügy”, olyan kaland, kapcsolat kezdete, amely csak ránk jellemző, hiszen az Úristen egészen sajátos és különleges kapcsolatot akar felépíteni mindenkivel, mint ahogyan a meghívásban kapott feladat, a küldetés is egyedi, személyre szabott. Ugyanakkor nagyon markánsan megjelenik a történetben az is, ahogyan a meghívottat, a fiatal Sámuelt egy tapasztalt mester, egy, az Urat már ismerő, az ő útjain járatos lelki kísérő vezeti rá arra, hogy mi is történik vele tulajdonképpen.
S valami hasonlót látunk a Jézussal való találkozás leírásában is: az első tanítványok Keresztelő János iskolájában, az ő vezetésével, segítségével ismerik fel a Messiást.
Az ószövetségi, de különösképpen az újszövetségi meghívástörténet nagyon erősen kifejezi azt, hogy az Úrral való találkozás, az ő fölismerése milyen erős benyomást tesz a megérintett emberre, milyen mély nyomot hagy benne. Ezt az elementáris vonzó, szinte szippantó erőt fejezi ki az a gesztus, hogy a két tanítvány azonnal látni akarja, hol lakik a Mester, nyomban követni akarják, a közelében akarnak lenni, nem mozdulni mellőle, minden időt vele tölteni, inni a szavait. Különösen is sokatmondó az – a szöveg egészének szempontjából valójában jelentéktelen – időmegjelölés, mely azt jelzi: örökre megjegyezték, hogy milyen napszak, hány óra volt akkor, amikor először találkoztak: „Ez a tizedik óra körül volt.”
A két meghívástörténetben különösen lényeges üzenete van továbbá annak is, ahogyan a nevek megjelennek bennük. Tudjuk jól, hogy a bibliai időkben a név és használata sokkal nagyobb jelentőséggel bírt, mint manapság, amikor inkább hangzás, illetve divatok szerint adunk neveket az újszülötteknek. Akkoriban a név az adott személy életének alapvonását, célját, „programját” is kifejezte. Így különösen fontos, hogy a néven szólítás, a névadás az Isten általi ismertséget, elismertséget is jelenti: éppen úgy, ahogy az Úr néven szólítja Sámuelt, s úgy, ahogy Jézus új nevet ad Péternek.
Ha végigtekintjük ezt a két találkozás-, illetve meghívástörténetet, ne vonakodjunk feltenni magunknak a következő kérdéseket: Emlékszem-e és miként azokra az esetekre, amikor az Úr, az én Uram személyesen megszólított engem? (Lehet, hogy egyáltalán nem csodás módon történt ez, mégis tudtam, hogy ő az, és hogy nekem szól.) Van-e olyan mesterem, segítőm, lelki kísérőm, aki vezet ebben a kapcsolatban? Milyen „nevet”, feladatot, küldetést kaptam az Úrral való találkozásaimban?
Ha e kérdések nyomán szánok egy kis időt magamra és a Mesterre, lehet, hogy nem lesz már annyira csikorgó és „ünnepeken túli” a január, s lehet, hogy a „Boldog új évet!” kívánságot is kevésbé fogom üresnek, sablonosnak, elcsépeltnek érezni.
