Az egyházi év utolsó vasárnapjának ünnepe Krisztust mint királyt, a mindenség királyát állítja elénk. S noha az ünnep még nincs százesztendős sem, sőt, csak a II. vatikáni zsinat után rendeződött az egyházi év utolsó vasárnapjára, Krisztusnak királyként, a mindenség királyaként való megjelenítése igencsak régi hagyomány. Hiszen a keresztény egyházművészet – főleg Keleten, de Nyugaton is – már nagyon régóta állandó helyet talált a templomok apszisán a Pantokrátor-ábrázolásoknak.
A mai Európában azonban már sokkal erőtlenebb, súlytalanabb kép él bennünk a királyokról: egyfajta történelmi érdekességként, furcsa hagyományként tudomásunk van ugyan néhány országról, ahol napjainkban is királyság áll fenn, de ezekben – az alkotmányos monarchia alapvetései szerint – nem kormányzó uralkodókat látunk.
Ha tényleges hatalommal bíró királyokat szeretnénk látni, azokat inkább a történelemkönyvek lapjai közt kell keresnünk. Vagy felidéznünk gyermekkorunk meséit, ahol a király mindig bölcs, igazságos, hatalmas, s olykor az országlás gondjaitól szomorú karakter volt.
És Jézus? Napjainkban talán nehéz a mindenség királyaként látnunk őt, hiszen a mai Krisztus-követők lelkisége sokkal inkább a testvért, a barátot, a mestert keresi Jézusban: azt, aki úgy Mester és Úr, hogy közben megmossa tanítványai lábát…
Mégis fontos, hogy hitünkben felfedezzük és kövessük azt a Krisztust is, aki a mindenség királya. Ezt pedig úgy tehetjük meg, hogy a saját életünkre vonatkozóan kibontjuk, végigvisszük ezt a képet: Ha Jézus király, akkor van országa is. S azt is tudjuk, hogy az nem e világból való. Épp ezért érdemes megkérdeznünk magunktól: részese vagyok-e én Krisztus királyságának? Vagy egyszerűbben fogalmazva: elismerem-e Jézus királyságát? Még ennél is egyszerűbben: Uram-e nekem Krisztus, vagy sok egyéb dolgot elébe helyeztem már, és azok a valódi urai az életemnek?
Ha tovább elmélkedünk azon, hogy királyként Jézus mennyiben különbözik a földi uralkodóktól, rögtön szembetaláljuk magunkat a hatalom gyakorlásának kérdésével. A történelem folyamán sok-sok királynál láthattuk, hogy az uralkodáshoz kapott hatalmuk nemegyszer emberi gyengeségeik, törékenységük, bűneik palástolását szolgálta. Jézusról mint királyról egyedüliként hisszük és valljuk, hogy mentes volt a bűntől, ugyanakkor nála épp azt látjuk, hogy nem élt a hatalmával, nem használta ki azt, hanem szolgává lett, kiüresítette önmagát, s a legvégső lépésig, az élete odaadásáig is képes volt lemondani hatalma érvényesítéséről.
S ha Krisztust mint királyt tekintjük, magunkat pedig mint e király alattvalóit, akkor nem mehetünk el a legmélyebb, legszemélyesebb kérdés mellett sem: hogyan is állunk ennek a királynak a törvényeivel?
Hiszen az evangéliumi példabeszédben erről is szó van, sőt, leginkább erről van szó: arról, hogy Krisztus király egyszer számadásra fogja rendelni minden szolgáját, s nem valamely tan követését, szabályok betartását, az adó megfizetését kéri majd számon rajtunk, hanem azt, hogy mennyire vettük észre és segítettük a szükséget szenvedő embertársainkat. Azt, hogy mennyire voltunk irgalmasok, és mennyi szeretet volt bennünk a segítségre szorulók láttán. Ez a törvény egyetemes, mindenkire vonatkoztatható, mindenki által teljesíthető. Követéséből élet fakad, s a világunk sokkal szebb, élhetőbb, vonzóbb lesz általa.
Az egyházi év lezárulta mindig alkalom lehet a számadásra is: hogy állok én most, s hogy álltam az elmúlt évben Krisztus király törvényének követésével, szolgálatával?
Ha évről évre előbbre tudunk lépni e téren, s jobbak lenni, akkor talán inkább érezhetjük majd magunkon a Pantokrátor-ábrázolások áldó kezének örömét, mint tekintetének szigorúságát.
