A magyar államalapító szent királyunk ünnepéhez kapcsolódó szentírási szakaszok többféle módon, többféle képpel tárják elénk a keresztény élet alapvető döntésének szükségességét és irányát.
Akár a bűnösök és az igazak útjáról, akár a „régi ember” és az „új ember” habitusáról, akár a homokra, illetve a sziklára épített házról olvasunk, mindegyik példázatban teljes egyértelműséggel bukkan elő a jó és a rossz közötti választás lehetősége és szükségszerűsége.
Ha Szent István ünnepén elgondolkodunk első királyunk tetteiről, ugyanezt az egyértelműséget látjuk: egy nehéz történelmi helyzetben jól ismert föl egy dilemmát, jól tudott dönteni és döntésében kitartani, képviselni azt azzal a hatalommal, amely neki adatott az alattvalói között. Évenként visszatérő ünnepe ellenére államalapító királyunk alakját valahogy mégis távolinak érezzük magunktól, nemcsak időben, de emberi nagyságában is, noha mindig megfogalmazzuk hálánkat azért, hogy a magyarság még mindig létezik, túlélve megannyi viszontagságot, tragédiát és bukást. Hiszen szent királyunk érdemei olyannyira múlhatatlanok, és erényei annyira tündöklőek a mi köznapi életünkhöz képest! – gondoljuk.
De nemcsak arról van-e szó, hogy az ezer év távolsága megtisztítja, egyértelműsíti, s egyszersmind el is távolítja tőlünk Szent István mindennapjainak döntéshelyzeteit, lelki vívódásait?
Hiszen a mindennapi életünkben napról napra rengeteg válaszúttal és vívódással kerülünk szembe mi magunk is, s oly gyakran érezzük, hogy nehéz jól választani, nehéz a szívünkre vagy éppen a józan eszünkre hagyatkozni, nehéz meglátni, mi volna a helyes, az igaz, a krisztusi döntés egy-egy élethelyzetben. És főképpen nehéz felismerni, hogy a mindennapi élet cselekedeteivel, választásaival mikor építünk sziklára, és mikor homokra… Hiszen általában nem egyértelműek a határok, s annyira zavarosak tudnak lenni a motivációk egy-egy munkahelyi, iskolai, kapcsolati vagy épp párkapcsolati helyzetben. Ezért bizony gyakran előfordul: csak akkor vesszük észre, hogy nem az igaz úton járunk, amikor már jócskán túlhaladtunk rajta. Megesik, hogy apróbb-nagyobb döntéseink (vagy épp nem döntéseink) pillanatában még nem érzékeltük, hogy nem jó felé tartunk, s így egyszer csak oda sodródtunk, ahová végképp nem akartunk, s ahonnan csak nagyon kemény munkával, egyértelmű döntésekkel és következetes kitartással lehet visszatérni az „igazak útjára”. S egy-egy ilyen élethelyzetben egyáltalán nem biztos, hogy ezt a környezetünk is elfogadja, és támogat benne.
De szerencsére arról is van tapasztalatunk, hogy lehetséges az igazak útján járni, és lehet sziklára építeni. Igaz, olykor ez esetben is érdemes megkérdeznünk magunktól, miért is gondoljuk olyan magabiztosan, hogy ez a helyes út… A jézusi példabeszédhez visszatérve fontos figyelembe vennünk azt is, hogy ez a szakasz a hegyi beszéd legvégén hangzik el, mintegy összegezve azt. Vagyis házunkat, életünket akkor tudjuk sziklára építeni, ha meghallgatjuk, magunkévá tesszük és követjük mindazokat az intelmeket, amelyek a hegyi beszédben elhangzanak, például a boldogságról, az igaz kincsekről, az imádságról, az ellenségszeretetről, a böjtről, a rászorulók segítéséről és még sok minden másról.
Ha a hegyi beszéd és az evangélium üzenete mindennapi társunk, kísérőnk lesz az életünkben, ha gyakran olvassuk, ízlelgetjük, ha tükörként állítjuk magunk elé, akkor idővel egyre jobban ráérzünk majd arra, ki és mi az a sziklaalap, akire és amelyre az életünket építhetjük mindennapjaink döntéshelyzeteiben.
