A sok ezer képet számláló anyag teljes értékelése művészettörténészek feladata. Ehhez az első mondatot Prokopp Mária írta le, amikor a pap alkotót így jellemezte: „A XX. századi magyar képzőművészet európai jelentőségű egyénisége.” Ezzel jelezte: egyházi személy a művészet varázslatában, tehetsége magas fokán korunkban is eljuthat a Fra Angelicók sorába. (Amint bizonyára ott van köztük a boldog látásban.) Természetes, hogy napjainkban többeknek idegen a megszokott szakrális témák új formanyelve, hiszen ennek elfogadásához benső idő kell, „spirituális áttörés”, amely megköveteli évek, évtizedek múlását. Mérhetetlen idő a mérhetőt. Ami a romantikában a „szép igaz, az igaz szép” (Keats) elcsépelt szlogenje, a keresztény ihletű művészetben a kegyelem dinamikája. Elcsépelhetetlen.
E sorok írója közel negyven éve kopogtatott először Prokop Péter római ajtaján. (Ma már emlékhely a műteremlakás a Monteverdén.) Beszélgetések, már itthoni tájékozódás, Belon Gellért, a későbbi püspök és Csanád Béla pap költő, a művész iskolatársa, barátja információi, itthoni képek, például a sükösdi templomfreskó megismerése, az Örök Város részletei, kimeríthetetlen „kincsestárának” együtt látogatása során azt az élményt hozták, amely a Prokop ars poetica értelmezésében segített. Ostia Antiqua köveinél a Szent Ágoston-i emléktábla latin szavait olvasva (a búcsúsorokat édesanyjától) az ágostoni modern gondolkodás kifejtésére inspirálták a művészt. Éreztem-értettem: a hippói püspök szeretet-esztétikája számára az egyik legfontosabb.
Nem szakadhattam el személyes vallomásaitól, amikor a nyolcvanas évek végén Szombathelyen arra kértek – Geröly Tibor, a Prokop-szolgálatban annyit fáradozó ajánlására is –, hogy nyissam meg a művész több száz képét bemutató retrospektív kiállítást. Sugárzott minden falfelület mediterrán és pannon fényektől, s nem volt nehéz megfogalmazni a mester művészi hitvallását, amely az ágostoni esztétika alapgondolata: proportio et claritas – arány és fény (világosság), mely kimondatta a püspökkel: „Szépség, későn szerettelek.” Később a gótika s a reneszánsz szépségeszménye erre hagyatkozott, és ma sincs másként, ha tiszta művészetről beszélünk. Prokop képei tartalmazzák – spirituális szövésben – a reneszánsz hagyományt, ugyanakkor az egyiptomi képek sík dimenzióját, amit maga sem tagadott, amikor ez szóba került. Sőt merészen kijelentette: a láttatás égi adottsága egyiptomi. Ami a részletek szépségéből következik, a belső látás számára mint egész van jelen. (Az Uram, irgalmazz! freskója is ezt érzékelteti a Szent István Ház kápolnájában, Rómában.) Arány és fény a kompozíciók gótikus fegyelmében, vonalrajzaiban jelentkezik. De ez a két tulajdonság az emberé, s amikor Prokop egyes vásznai, rajzai egyszerre hol gyönyörködtetnek, hol tiltakozásra „kényszerítenek”, az iménti kettősség ellenkezőjét érezni, mivel a rút-szépség sem hiányozhat. Ez a „mély realizmus” a természet vívódásainak lehet jelképe, az emberi természet kettős jegye.
A tárgyak extázisa a művésznél epifanikus akkor is, ha nem szakrális a témája. Vagyis sohasem materialista. Átmelegítő színei, naiv tisztasága Paul Klee gyermekrajzokra figyelő magas művészetét juttatják eszünkbe. Prokop Péter ezt sem tagadta.
Szakrális munkássága még mindig a jövő egyházművészete.
Fotó: Cser István
