– Olgit és Nikolettet, akik ma is a dunaharaszti ház lakói, még főiskola előtt, a Csalogány utcai speciális iskola munkatársaként ismertem meg – mondja Draskóczy Ildikó gyógypedagógus, a magyarországi Bárka egyik alapítója. – Meghatározó élményem volt a velük kötött barátság. Olgi akkor hatéves kislány volt, édesanyja halálával a barátságunk megerősödött. A főiskola és néhány évnyi tanítás után megérett bennem, hogy nem csupán a tanáruk szeretnék lenni, hanem megosztanám velük az életemet, főleg azokkal, akik árvák, akik érdekében soha senki nem emeli fel a szavát. Így kerültem Franciaországba, a trosly-breuillbeli Bárka-közösségbe, ahol hosszabb ideig élhettem- tanulhattam. Közben Olgi és Niki tizennyolc évesek lettek, és felsőbb utasításra végrehajtották az áthelyezésüket egy határ- és erdőszéli kastélyintézetbe. Nem köszönhettek el az addigi barátaiktól; azt hitték, nyaralni mennek. A több száz fős intézet rácsos kapui mögött ők is piros tréningruhát kaptak, és rövid időn belül homályos szemekkel, duplájukra hízva, agyongyógyszerezve éltek. Olgi utolsó reményeként rajzos levelet küldött nekem Franciaországba. Az álmát küldte el: egy házat két ablakkal, amelyekben ő és én álltunk. Ez lett a magyar Bárka elindítója. Ezért jöttem haza. Isten egy belső meggyőződést ültetett belém: bízni a még láthatatatlanban, egy magyarországi közösségben. Képességet adott mások meghívására, hogy sokan megmozduljanak, összefogjanak Olgi és a többiek álmáért. Nagyszerű baráti kör született, amelynek tagjaival együtt imádkoztunk, terveztünk. Belőlük nőtt ki az első segítők csapata, a leendő egyesület és kuratórium tagsága, valamint az a baráti háló, amely szeretetével és segítségével támogatott bennünket. Egy közös cél hozott egységbe bennünket, református és katolikus embereket: együtt látni és hinni a még láthatatlant! A magyar Bárka ökumenikus közösségként arra törekedett, hogy megbecsüljük, ami összeköt bennünket. A szegények, a diákok és a nagycsaládok adományai gyűltek. Néhány nappal a Dunaharasztiban kiválasztott ház megvételi határideje előtt Isten ajándékát élhettük át: kétezer kilométerrel távolabb egy sérült fiú édesapja éppen akkor ajánlotta fel az adományát a nemzetközi Bárkának, azzal a feltétellel, hogy egy most indulni készülő Bárka-közösség javára fordítsák. Ez lett az első lakóotthon Magyarországon 1991-ben – annak idején még törvény sem volt ránk. Senki sem tudta, mit jelent együtt élniük úgymond egészséges embereknek értelmileg sérült társaikkal. Sokszor küzdenünk kellett, hogy ne intézményként kezeljenek, hanem elfogadják, hogy együtt éljük a hétköznapokat, együtt főzünk, takarítunk, ünnepelünk. Sok év telt el a kezdetek óta, sok viszontagságos és örömteli év. A ma a Bárka-házban élő lakók hihetetlen utat jártak be az érettség, a bölcsesség, az egymásra hangolódás és elfogadás útján. Én ma is Dunaharasztiban élek a családommal, négy gyermekemmel. Újra tanítok, de igyekszem összekötni a szálakat, ahol csak lehet. Tanítványaimmal rendszeresen jövök a bárkásokhoz: egyik héten a házba, ahol sütünk-főzünk, hogy finomságokkal várhassuk a műhelyből hazatérőket, másik héten a műhelybe, hogy ők is alkothassanak, tanulgassák a szakmai fortélyokat.
A Bárka lényege a barátság, hogy sérültek és egészségesek együtt lakjanak, együtt éljék meg a hétköznapokat és az ünnepeket, egy családhoz hasonlóan.
Szomorúan tapasztalom, hogy – sok emberi kicsinyesség, gyarlóság és az állami elvárások miatt – folyamatosan sérül a Bárka lelkisége, és néha úgy tűnik, hogy maga az áldás, a mély istenkapcsolat vész el ezáltal, és elerőtlenedik a közösség, hogy nem mindig a sérült emberek java az elsődleges szempont. Újra és újra megújulásra van szükség, a forrásokhoz kell visszanyúlnunk.
Mindenkinek azt mondom, amióta Dunaharasztiban jártam: ha jobban akarja érteni, mit jelent, hogy „sok van, mi csodálatos, de az embernél nincs semmi csodálatosabb”, látogasson el a Bárka-műhelybe. Önmagamra is más szemmel tekintek azóta, hogy megtapasztaltam, micsoda odaadással, elmélyültséggel dolgoznak a sérült emberek. Fogok-e örülni valaha is annyira, mint ők, hogy dolgozhatom? Akármerre jártunk, csak mosolyt, kedves, érdeklődő szavakat kaptunk; szívesen megmutatták, elmagyarázták, mivel foglalkoznak. Nem tudom, mi lehet a titkuk, hogy miként tudják észrevétlenül jókedvre és életszeretetre hangolni az embert. És nehezen találok szavakat arra is, hogy a kezük alól kikerülő tárgyak mekkora művészi érzékről, gondosságról tanúskodnak. Félreismerjük őket, nem becsüljük eléggé sem a tehetségüket, sem a lelki gazdagságukat. Nem válaszolunk elég sűrűn a hívásra, amely tőlük érkezik. Pedig nem idegenekkel, hanem önmagunk lelkibb, erősebben és gyermeki bizalommal hívő oldalával találkozhatunk általuk.
– Múlt év májusában lettem a Bárka-intézmények, a lakóotthon és a műhely vezetője, korábban az idősgondozásban dolgoztam – mondja Papp Zsuzsa. – A Forrás-ház tizenkét lakója teljesen árva, középsúlyos értelmi fogyatékosok. A műhelybe, rajtuk kívül, Budapestről és a környékről még tizenhárman járnak be. Minőségi ellátást nyújtunk számukra: míg más otthonokban akár nyolcan-tízen is vannak egy szobában, a Forrásházban mindenkinek saját szobája van, amit a maga ízlése szerint csinosítgathat. Nagy családhoz hasonlóan élnek együtt. A műhelyben pedig azt biztosítjuk, hogy minden a rendelkezésükre álljon a munkavégzéshez, segítők felügyelik a tevékenységüket, és fejlesztő pedagógus is foglalkozik velük. Az általuk készített tárgyak útját is nekünk kell megtalálnunk, ami sajnos egyre nehezebb. A működésünket a szociális törvény szabályozza, sok szigorú előírásnak kell megfelelnünk, amelyek ráadásul gyakran változnak, és óriási adminisztrációs kényszer nehezedik ránk. Komplex feladatok megoldásával kell boldogulnunk tehát: szociális foglalkoztató, vagyis „munkahely” és közösség egyaránt vagyunk, ráadásul olyan közösség, amelyet keresztény szemlélet itat át. Noha mindannyian munkaszerződéssel rendelkezünk, és csak a törvényben előírt végzettségek birtokában dolgozhatunk itt, bárki azonnal megtapasztalhatja, ha belép hozzánk, hogy ez nem „csak” egy munkahely, sem a „fiatalok” számára – ahogyan az általunk segítetteket nevezzük –, sem számunkra. Néhány hete voltam még csak itt, és már nem is tűntek számomra fogyatékosnak, vagy nem az dominált a kapcsolatunkban, hogy ők sérültek. Sokkal erősebb volt az a felismerésem, hogy tele vannak szeretettel, és hogy – ez talán furcsán hangzik – a lét öröme bearanyozza a napjaikat – és ezáltal a mieinket is. Gyakran megkönnyezem, amikor valamelyiküket ünnepeljük, mert annyira számon tartják egymás születés- és névnapjait, és mert olyan felhőtlenül tudnak örülni annak, hogy vannak, hogy egyszer a világra jöttek. Noha hozzánk úgy kerültek, hogy különböző tesztek alapján értelmi fogyatékosnak minősítették őket, a munkánk során előbb-utóbb mind rájövünk, hogy valami végső soron nincs rendjén ezekkel a minősítésekkel. Mert napról napra tapasztaljuk, hogy mennyi finomság, lelki szépség, figyelmesség és érzelmi intelligencia jellemző rájuk. És mert mi is sokat tanulunk tőlük, mi is gazdagodunk a társaságukban, nemcsak ők szorulnak a mi segítségünkre.
Fotó: Kissimon István
Az Új Ember bemutatja
Az intézményvezető Papp Zsuzsa és az alapító Draskóczy Ildikó egyaránt bátorított bennünket, hogy kínáljuk fel olvasóinknak a személyes találkozás lehetőségét, ezért kellő számú jelentkező esetén szívesen elkalauzoljuk az érdeklődőket a Bárka-műhelybe. Jelentkezni az ujember@ujember.hu címen vagy a 06/1-317-3933-as telefonszámon lehet.
A magyar Bárka
A magyarországi Bárka soha nem vált a nemzetközi Bárka-hálózat teljes jogú tagjává, sőt az 2012 decemberében megszakította vele a hivatalos kapcsolatot, és különböző személyi problémák miatt a Bárka logó használatát is megtiltotta a számára. Ám amióta sikerült a korábbi gondokat leküzdeni, a magyar fél azon van, hogy rendezze a kapcsolatát a mozgalommal.
