Regénybe illő az az életút, amely a szegény sorsú, iskoláskoráig csak szlovákul beszélő gyermek felnőtté, majd világklasszis művésszé válását kíséri. Az építészmérnöki hivatás felé induló fiatalember egyszer csak megkapja azt a magasabb helyről érkező inspirációt, amely visszavonhatatlanul az énekesi pályához köti az elkövetkező évtizedekben. E sorok írója jelen volt azon az 1947-es zeneakadémiai vizsgaelőadáson, amelyen a fiatal Melis György az idősebb Germont áriájával páratlan sikert aratott. Rendkívül szép bariton orgánum szólalt meg, olyan előadói és színészi készséggel párosulva, amely azonnali operai szerződtetéssel is járt. Melis a Carmen Moralesének 1949-es őszi alakításától kezdve mintegy kétezerszer lépett színpadra, és hatvannégy operai baritonszerepet énekelt el. Ezek önmagukban is döbbenetes adatok, de mindez kiegészül azzal az egyöntetű kritikusi-nézői véleménnyel, miszerint Melis mindezt briliánsan, ugyanakkor a legnagyobb művészi alázattal teljesítette. Az utókor azt is csodálattal regisztrálhatja, hogy még nyolcvannégy éves korában is töretlenül szólt a hangja. A hazai művek közül Erkel Bánk bánjának három jelentős szerepében is közreműködött. Verdi Macbethjének címszerepében a hatalomvágy őrületét is híven érzékeltetni tudta, ugyanúgy, mint a Don Carlos Posa márkijának nemes, átszellemült humanizmusát. De nem feledhető a hangi igényességét tekintve talán legsúlyosabb szerepe, Mozart Don Giovannija sem, amelyet a rangos európai színpadokon is óriási sikerrel énekelt, többféle rendezésben és számos világhírű partner társaságában. Melis Györgyöt a magyar operajátszás panteonjában olyan meghatározó személyek között említhetjük, mint Oláh Gusztáv, Nádasdy Kálmán, Ferencsik János, Svéd Sándor, Székely Mihály, Gyurkovics Mária és Simándy József. E művészek Melist kezdeti lépései óta a legmagasabb művészi fok elérésére is hivatottnak érezték. Istenhívő keresztény és lelkében megingathatatlan magyar művész maradt egész életén át. Nem fogadott el tartós külföldi szerződéseket, mert hazáját őszintén, minden hívságos külsőség nélkül szerette, és ragaszkodott is hozzá. A magyar nyelv és muzsika szerelmese volt. Kodály, akinek Háry Jánosát hosszú időn át sikerrel énekelte, már fiatalon fölfigyelt a jó képességű fiatal művészre. Arra az énekesre, aki az idők folyamán rangos előadói szinten mondott verset vagy hazai prózát, s ezért Kazinczy-díjban is részesítették. A többszörös Liszt-díjas, majd Kossuth-díjas művész a szorgalmat, a kitartást, a megbecsült partneri viszonyt és a humánus magatartást érezte a legfontosabbnak. A róla szóló, kötetekre rúgó kritikák és méltatások egybehangzóan a legnagyobb elismeréssel illetik teljesítményét. Neve már életében fogalommá nemesült, mindenki által elfogadott és hiteles mércévé vált.
